A Várban található múzeumot igazságtalanul kevesen látogatják. Pedig a hűs kiállítótermekben felüdül a lélek, a szív pedig nemesebbé válik.Nemrég egy nosztalgikusan harcias vendéglős azt nyilatkozta, legfőbb ideje, hogy leporoljunk néhány régi ételt. Szemem előtt ekkor megjelent a porolófán panyókára vetett, prakkerral erősen kezelt karmonádli vagy citromos tehénfejkocsonya - és elfogott a röhöghetnék. Pedig e fűszeres képzavar valódi igényt mutat: újra meg kellene tanítani az embereket az evés művészetére, ahogy azt Krúdy követelte egyik régi cikkében. De valóban olyan fontos ez? És ha igen, akkor hogyan tanuljunk-tanítsunk? Hiszen a mai fast food korszak kloáka maximájában, amikor még a szarvasmarha öszszetett gyomrát (tudjuk, ugye, recés, százrétű, oltógyomor, bendő) is egytagúvá kívánják redukálni, éppoly reménytelen feladatnak ígérkezik, akár az, hogy tányérunkra kerüljön egy igazán tökéletes tökös-mákos rétes.
Nincsen remény, énekelte Vörösmarty, kénytelenek vagyunk beérni az ilyesfajta kiállítások látogatásával. Ízlés, tárgyszeretet, okos odafigyelés, arányérzék sugárzik a gondosan karbantartott termekből. Voltaképpen három kiállítást kapunk a nevetségesen olcsó (200 Ft) belépőért: Vendégváró Budapest; A magyar kereskedelem a XX. század első felében; Egy pesti iparos-kereskedő cég fénykora, 1845-1913. Utóbbi a valódi magyar polgár Dreher Ignácz munkájának csendes apoteózisa (itt különösen megkapó volt, hogy az egyik teremőr hölgy kéretlenül is bámulatosan fölkészült idegenvezetőnek bizonyult). E bajor származású család alapítója orvosi műszerek és kerti, valamint "barmászati" szerszámok előállításával szerzett máig nem hervadó babért. Csodálattal néztem a 23 ágú álgyöngyház berakásos bicskát, mint hírlik, előállítódott 100 rétű is, ám ez elveszett a világháborúkban. Megkapó a rózsa-, illetve gyümölcsszedő olló: a reklámmetszeten látható irdatlan kalapos delnő sejtelmes mosollyal metszi a fákról szelíden föléje hajló ágakat. Vajh mire gondolhat ollója öszszecsattanása közben?
Bensőségesség, intim dimenziók,
ölmeleg ólmeleg - ilyesmiket érez a kiállítás látogatója. Hát még amikor a vendéglátós termeket vándorolja végig! Valóban a vendéget váró és tökéletesen kiszolgáló főváros képe rajzolódik ki a látogató lelki szemei előtt, rendezett világ, melyben még nem hangzottak bestiálisan idegenül az olyan tárgymegnevezések, mint osztriganyitó, kukoricavilla, spárgakés. De hát mikor eszünk étteremben - és egyáltalán - osztrigát? És ki látott manapság - és hol? - csonttányért? Pedig a leszopogatott dobverőcskék észrevétlen, mondhatni, elhelyezése hányszor okoz agysajdító gondot estebédezés közben. A kiállításon száj alakú porcelánedényke vicsorog a falatozóra, rajta a felirat kényszerítő erejű: "Kérem a csontokat!" Nem állítom, hogy tökéletesen ízléses edényke, de, ha szabad így mondani, csak úgy dől belőle a történelem forgószele, és éppen ez nyűgözi le a látogatót. Mindhárom kiállításon a tárgyakká fagyott vagy alvadt história hat oly lenyűgöző erővel ránk, és az idő, melynek munkájától a legjelentéktelenebb dolgocska is különös aurát kap. Delejeznek a bonbonos dobozkák (különösen bájdúsak Lukáts Kató népies-posztszecessziós tervei), elbűvöl egy Kossuth mellszobrával díszített, az 1900-as években gyártott vasaló. Kővé dermedve állunk egy korai Stollwerck-automata előtt. Leesett állal tapasztaljuk, hogy a Persil vagy az Odol cég története a mélységes mély múltak kútjába vész. És az Idő présében szinte glorifikálódik ama reklámhordozó kutyuska, mely elektronikus vezérlésre kocogtatta a Corvin Áruház kirakatüvegét a húszas években.
A kiállításkísérő füzetek minőségéből arra következtethetünk, hogy e termek súlyos anyagi gondokkal küszködnek. Támogassuk őket látogatásunkkal!
Bán Zoltán András
Bp. I., Fortuna u. 4. Nyitva tartás: szerdától péntekig 10-17 óráig, hét végén 10-18-ig
