Aharmincas években Baude-laire-tanulmányai során Walter Benjamin, mottónk szerzője fedezte fel a flaneur, az utcai kószáló figuráját. A 19. századi Párizs csatangolója persze nem az "utca embere", és nem az, akinek számára a téma az utcán hever, nem egy a sokaságból; noha inkognitóban él, nem senkiházi aszfaltkoptató, éppen ellenkezőleg, szerepére fölöttébb büszke személy, élményei császára, aki álruhás kalifaként sétál a birodalmában, az utcán. "Létezett már a járókelő is, aki beékelődött a tömegbe, de létezett még a kószáló is, akinek mozgástérre van szüksége, és aki nem akar lemondani privát lényéről. Dologtalanul vonul, mint valami személyiség; így tiltakozik a munkamegosztás ellen, mely specialistát gyárt az emberekből" - írja kissé marxi mellékízzel Benjamin. A csatangoló
a dandy rokona,
arisztokraták mindketten, ráadásul - szemben a járókelővel, aki célra tartottan járkál - mindketten a szabadidő kegyencei, kötetlenségük világszemlélet. "Számára a csillogó, zománcozott cégtábla legalább olyan faldísz, mint a polgár szalonjában az olajfestmény; a házfal az írópultja, oda támasztja jegyzetfüzetét; könyvtára az újságosbódé, és a kávéházi terasz az erkély, ahonnan munka után letekint udvarára."
Mindebből talán kitűnik: a fla-neur ideje lejárt. Immár kevéssé mámorít az utca névtelen költészete, az újságárus a pokolba kíván, ha akárcsak egy lap tartalomjegyzékének átböngészésére szottyanna kedvünk. Inkognitónkat megőrizni pedig nincs miért, nincs mit takargatnunk, és senki sem kíváncsi, mit rejt esetleges álarcunk, a tovavonuló járókelők tekintete elkerül, az elidegenedés tökéletesen befejeződött. A flaneurnek, ha még élni akar, két lehetősége marad: a clochard alakja az egyik, versek és tárcák sokaságában ezt írta meg felejthetetlenül Tandori (aki tavaly még sokszor fordult elő a Hold utcai vásárcsarnokban) a kilencvenes években. A másik lehetőség a kritikus szerepe.
Utcakritikus most tehát a kószáló, de kérdés, mi legyen bírálata tárgya. De előbb még egy kérdés vár tisztázásra: van-e egy utcának szerzője? Nyilván csak korlátozott értelemben, hiszen aligha állítható, hogy a Hold utca recenzeált szakaszának a szerzője Lechner Ödön lenne, aki megalkotta a 4-es szám alatt emelkedő Postatakarékpénztár csodálatos szecesszióját. (E meseépület földszinti homlokzata sajnos évek óta bedeszkázva áll.) És szerző-e vajh a vásárcsarnok építője, Czigler Győző? (E régi piac megnyitója 1897. február 16-án volt; felújítva ragyog manapság, az utcakritikus napjában többször is betér ide.) Könnyen adódik a válasz: a szerző ez esetben maga a kritikus, elhaladtában ő teremti meg napról napra a bírálandó művet, a Hold utcát most. Ám a bírálat tárgyának címe is kétes: a mostani Hold utca 1938-ban Klebelsberg Kunó nevére hallgatott, 1953 és a rendszerváltás között pedig egy furcsa házaspár, Rosenbergék nevét viselte. De mára visszanyerte azt a kissé költői nevet, melyet az imádott feleségével, Etivel itt élt Vas István tett halhatatlanná önéletírásában és egyik versében, mely - meglepő! - a Hold utca címre hallgat. Csöpp erkélyük az első emeletről nézett le az utcára. Nem szabadulhatok a gondolattól, hogy Eti haláláig abban a "mór stílusú", homlokzatán Dávid-csillagot viselő házban éltek, mely most háromcsillagos szállodácska (Hotel Hold) és kávéház (Intermezzo Café és Restaurant). Vaséknak nem tetszene a változás. Utcakritikusnak sem tetszik.
És ezzel máris a gasztronómiai helyzetnél tartunk. Ami aggasztó. Ha reggel, tüneményes napsütésben vagy metsző szélben vágunk neki a kávézásnak, helyzetünk elfogadható, noha a tér sarkán álló kis butikban méregdrágán rémes feketét mérnek pokróc kiszolgálás mellett: talán mindezek miatt rajonganak érte a környéken dolgozó amerikaiak. A piacon a Semiramis pultja vár: itt jó a kávé, csak azt nem tudni, mikor nyit a bolt, Utcakiritikus nemegyszer állt itt kétségbeesetten a lehúzott fémredőny előtt másnapos reggeleken. Lehetőség még az említett kis szálló kávézója, ám ez kedélytelen, a berendezés riasztóan érdektelen.
Holdbéli evés
Ebéd, vacsora csak a legnagyobb szükségben fogyasztandó a Hold utca kritizált szakaszán. Ott az egykor nevezetes Tüköry étterem, kiszolgálása indolens, választéka pocsék, az ételek hidegen néznek farkasszemet az éhes Utcakritikussal. A Csarnok vendéglő jellegzetes, kockás terítős kiskocsma, a pincérek amolyan két világháború közti hangulatban, ám az ételszag elviselhetetlen, hajunk-zakónk csak úgy gőzölög a zsírolajtól, mikor kilépünk az esti utcára. A Hotel Hold pincéjében helyt kapott "középkori étterem" meg csak a legtájékozatlanabb turisták számára lehet vonzó. Vacsorázzunk tehát otthon.
Ebédre a piacon fellelhető sok kis egytál ételes talponálló kínálkozik. Aki olcsón akar szart enni, megbízhat bennük. A főzelékek rántástól nehezek, és nincs az a mikró, melyben képesek lennének szert tenni a megfelelő temperáltságra. A krumpli halízű, hisz nyilván egy olajban sült a borzalmas hekkel.
Mégis nagy hely a Hold utca. Utcakritikus visszaemlékszik arra az időre, amikor a Nádor utca egyik padláslakásában élvén el-elnézte a kivilágított Postatakarékpénztár ezeregyéjszakás színekben játszó tetejét. A romantikus, a túlvilágias Hold utca elérhető még ma is beborozott éjjeleken.
Bán Zoltán András
