Mindenekelõtt beszartam. EU-s újbürgerként azt gondoltam, részt veszek a Kreuzbergben tradicionálisan megrendezett május elsejei híres, úgynevezett forradalmi demonstráción. De aztán kiderült, hogy több ilyen tüntetés van, és a bõség zavarában nem tudok választani. Itt van rögtön a Keine Befreiung ohne Revolution (Forradalom nélkül nincs felszabadulás) fantázianevû demonstráció, az étlapon szerepel még a Revolutionäre 1.- Mai Demo és ennek zárása az Oranienplatzon. Utóbbiról minden újság megjegyzi: nem engedélyezett. Alles klar, gondoltam, ezt kihagyom, de a másik kettõ talán még belefér. Aztán hamarosan kiderült az is, hogy egyiken sem fogok részt venni. 25 csillagos EU-polgár vagyok, mondogattam magamban az úton, nekem senki sem tilthatja meg, hogy egyenrangú részese legyek az úgynevezett Krawalltourismusnak. Ám kelet-európai idegrendszerem keresztülhúzta számításaimat.
A Szerjózsa minden irányába
A metrón Kreuzberg felé tartva négy hatalmasra duzzadt - nem kifejezetten EU-kompatibilis - kamaszpolgár a legnagyobb természetességgel veszi el az ülésen magam mellett tartott Berliner Zeitungomat. Érzem, térdem kezd olvadozni, de beleim még tartják magukat. A Kreuzberg kapujában (Hallesches Tor) leszállítanak a metróról, vágányépítés, na persze. Buszokkal megyünk tovább, azaz csak mennénk, mert egy megálló után innen is leparancsolnak. Ekkor már vijjognak a szirénák, egyre érkeznek a rendõrautók, mentõk, nehányan felöltik golyóálló mellényüket: a mindennapok Siegfriedjei. Megyek tovább a tömeggel, próbálok peckesen haladni, de érzem, demotársaim valahogy egyre furcsábban méregetnek: én zakót viselek, õk csuklyás melegítõt, nekem szakállam van, nekik bajuszuk, nekem szemüvegem, nekik sörösüvegeik, melyeket hamarosan el is kezdenek hajigálni a szélrózsa minden irányába. És amikor egy velem szemben haladó suhanckvartett kiköp elõttem, idegeim felmondják a szolgálatot, ha valóságosan nem is, magasabb értelemben telerakom a gatyámat. Retirálok. (Késõbb a tévében látott képek meggyõznek döntésem helyességérõl.)
Hogy hány rendõr sebesült meg, hogy hány embert vettek õrizetbe, hogy hány kirakatot törtek be, arról beszámolnak a napilapok. Úgynevezett baloldai tüntetés ez, jelszava: "Alle Macht den Räten, brecht dem System Gräten", elnagyolt fordításban: Minden hatalmat a tanácsoknak (szovjeteknek), törd meg a rendszer gerincét. Annyi bizonyos, helikopterektõl volt zsúfolt Kreuzberg felett az ég.
LuÞperspektíva
Április harmincadikán kora délután ellenben 500 kék luftballonnal volt terhes Berlin felett az ég, a 10 új tagállam tiszteletére röptették fel õket. A Brandenburger Tornál emelkedtek a magasba, olyikuk elszállt a Potsdamer Platz irányába, szemügyre vette a MOMA (Museum of Modern Art, New York) kiállítás elõtt kígyózó sorokat, másikuk elröppent a Hackescher Markt felé, hogy megnézze a Dante kávéházat, ahol az új EU-bürger korábban sörözött (borozott), megint másikuk zavarában lesütötte a szemét, és szélsebesen tovaszállt, hogy ne kelljen másnap végigszenvednie a kapu tövében, egész pontosan a Pariser Platzon rendezett ünnepélyt. Tíz sátrat állítottak fel itt a csatlakozó országok, a látogató megkóstolhatta a szlovákok vitatható tócsniját, a lengyelek remek vodkáját, a csehek csodás sörét, mindezt persze irtóztató EU-árakon. Mi, magyarok paprikapulverrel, pogácsával és jellegzetesen magyar kolbásszal kedveskedtünk a népségnek, katonaságnak, és persze kiállítottunk pár könyvet is - Darvasi, Kertész, Nádas, Esterházy munkái voltak láthatók német kiadásban. A menekülõ léggömböknek a legiszonyatosabb gyötrelmet a színpadon felállított kórus jelenthette volna, a levitézlett nyugdíjasokból, lelkes pénztárosnõkbõl és amatõr kertészekbõl verbuválódott csapat az új tagállamok egy-egy (nép)dalát hagyta helyben derekasan. Volt még itt egy Wunschbaum, erre szalagokkal lehetett feltûzni, miféle várakozással tekint valaki a kibõvített jövõbe. Voltak meglepõ vágyálmok, például ez: "Soha többé háborút Európában..." Az új EU-bürger ekkor felette egyetértett a sietve távozó luftballonokkal.
Május elsején este a Kulturbrauerei nevû helyen Osterwelle címen rendeztek koncerteket. Maga az épület lenyûgözõ, miként a környék is, a legdivatosabb kerület Berlinben, a Prenzlauer Berg. A genius locit jól jellemezte egy amerikai cejtungsreiber: Glamour és Underground között. (Az NDK-polgár, aki egy borzalmas házban itt rohadt a nyolcvanas években, nyilván a legmerészebb álmaiban sem gondolta volna ezt.) Ilyesmi a Kulturbrauerei is, egy lerobbant sörfõzdét alakítottak át kulturális centrummá, szellemdúsan, nagyvonalúan. A gyönyörû, vörös téglás, kastélyszerû épület felragyogott a lemenõ nap fényében, amikor kreuzbergi kalandjaim után némiképp csapzottan megérkeztem ide. A bulin különféle nációkból összeállt zenekarokat hallgathattunk, a közös téma korántsem az EU-bõvítés volt, nem, a bandákat a Berlin iránt érzett olthatatlan imádat terelte egy karámba, még akkor is, ha az elsõként fellépõ Linkshändefraktion egyik dalában megjegyezte: "Ebben a városban nincs szeretet..." Rossz erõsítéssel, dilettáns felkonferálással egyre-másra jöttek az érdektelennél érdektelenebb csapatok, ám a magyar szív megdobbant, amikor kiderült: a The Transsylvanians nevû magyar-német banda kenterbe veri a többieket. Persze egy Berlin-számot õk is lenyomtak, török vendégmunkásokkal erõsítve, a publikum legnagyobb örömére. Egy eszement magyar csaj tombolt mellettem, honvágy és Berlin-rajongás keveredett táncában. EU-csatlakozásról nem volt szó mozdulataiban.
Forradalom, hörögték Kreuzbergben - a MOMA kiállítás aztán megmutatta, mit jelent a forradalom valójában. A festészet történetének talan legnagyobb változását mutatja be ez a tárlat, valósággal letaglóz a szellem ilyen dimenziójú ugrása. Most, új EU-polgárként mit is tehetnék, hogy kifejezzem érzéseimet; jobb híján megfogadom Konrád Györgynek a Die Zeitben megfogalmazott tanácsát: megiszom egy pohár jó vörösbort. Majd a vonaton, elnézve az újonnan csatlakozott cseh és szlovák (és persze magyar) vécéállapotokat, lendületesen kijózanodom.
Bán Zoltán András
