Köztudott, hogy az újságírás a két háború közti magyar próza átka és áldása volt egyben. Átka, mert a folyamatos újságba írás félelmetes módon tárcásította el még a legnagyobbak szépprózáját is. Az író anyagi kényszerűségből hozzászokott a gyors, az éppoly csillogó, mint felületes munkához, és olykor sajnos regényét is tárcaként kente le. Ez talán Karinthy művészetét ásta alá a legmélyebben, de tucatszám találunk olcsó, elsietett megoldásokat még az olyan kvalitású művekben is, mint mondjuk az Erdély-trilógia, hogy Móricz egyéb műveiről most szó se essék. És persze a zsurnalizmus a szorosan vett publikálási gyakorlatra is hatott: a regények többnyire folytatásokban jelentek meg az újságokban, ezért az elmélyült kidolgozásra nem nagyon maradt idő. (És persze egyesek, mint például Krúdy, mit se törődtek műveik sorsával, ő a kasszának dolgozott, nem az örökkévalóságnak.) Ám részben áldás is volt e sajtógálya, a magyar újságírást a kor legnagyobb prózaírói emelték soha meg nem haladott (és nyilván már meg sem haladható) magasságokba.
Maga Márai pontosan látta helyzetét. Egyik cikkében különbséget tesz az újságírás és az "újságba írás" között, és míg az előbbit kárhoztatja, az utóbbit felmenti ama csodás gyönyör miatt, melynek neve azonnali hatás. Az újságba írás a közvetlenség semmivel össze nem mérhető élményet adja az írónak: hétfőn írt sorai kedden már rámosolyognak a standról, a villamoson ülva láthatja, hogy valaki éppen az ő cikkecskéjét olvassa, délután megérkeznek az első (gratuláló) telefonok. És holnapra az egészből semmi sem marad. De sebaj, másnap is van újság.
Ám az olyan kvalitás, mint Márai, persze elérte, hogy maradandók legyenek apró szösszenetei is. A kötetben, mely az 1931-ben azonos címmel megjelent válogatás újrakiadása, egymás után sorakoznak a remekbe írt tárcák, karcolatok, krokik. Egyik jobb, mint a másik; elfog a bőség zavara. Márai módszere viszonylag könnyen kiismerhető, ám utánozni már kockázatos lenne. Általában arra tör, hogy a legelső pillanatban lebilincselje az olvasót. Ennek fő eszköze a ragyogó, ám olykor szándékosan
kissé lötyögősre vett
első mondat. A Mellette, tíz perccel arrébb című rajz így kezdődik: "Az ember, aki a padon ül, szemközt a zenepavilonnal, s gyanakvó arckifejezéssel szürcsöli üvegcsövön át poharából a vizet: az a nyaraló, aki soha nem megy oda nyaralni, hanem mellé." Mi sem lett volna könnyebb, mint tökéletesre csiszolni ezt, de Márainak a folytatás volt a fontos, mégpedig az, ami az utolsó szóban rejlik lehetőségként, hiszen tudja, hogy a komoly prózaíró nem mondatokat ír, hanem bekezdéseket. A "mellényaraló", a divatos fürdőhelyektől busszal tíz, gyalog harminc percre tartózkodó ember epés portréját aztán innen festi tovább tévedhetetlen kézzel. Ugyanilyen műgonddal formálja meg a zárlatokat, melyek többnyire csattanók, de korántsem harsányak vagy túlhegyezettek. A Márai-féle záróakkord nem vágja ki a biztosítékot, viszont finoman rezeg még egy ideig a légben. És a sosem túlcintányérozott finálét általában visszakapcsolja a kezdethez, az idézett kisnovellában ekként: "A hely különben egészen közel van a kitűnő s világhírű fürdőhelyhez, mindjárt mellette. Autóbuszon tíz perc. De gyalog is csak kellemes séta." És ez természetesen egy egész bekezdés. A Válás című tárcanovella így indul: "Éjjel fél kettőkor elhatározták, hogy elválnak." Ez a mondat - drámaiságának megfelelően - önálló bekezdésben áll, hogy aztán a következőben így folytatódjon: "A férfi rögtön ki is dugta a lábát a paplan alól, eltökélt szándékkal, hogy harisnyát és cipőt húz és elválik." Ebből eléggé világos, hogy a pompásan eltervezett válás bizony rosszul fog sikerülni, a férfi majd megbánja, de nem szívből, hanem csak mert olyan kellemetlen, olyan "unszoányírt" az egész. Egy pattanás ez a válás.
Van valami lebegés, valami mámoros bizonytalanság ezekben a cikkekben. Átmeneti hangulatot árasztanak, a teljes szomorúság, a csüggedten legyintő reménytelenség és a térdet csapkodó kacagás között. Egyetlen érzés sem válhat uralkodóvá, Márai roppant
Þnom átmenetekkel
dolgozik, ha a szöveg gyógyíthatatlanul egy irányba billen, egy jól irányzott (ám az olvasó számára csak később észlelhető) jelzőlökéssel vagy halálos biztonsággal elhelyezett írásjellel visszalendíti a másik hangulatba. Vagy egy ponton megfordítja a nézőpontot, és ettől más távlatba kerül minden (A párduc unja magát).
Szinte hihetetlen, de egyetlen írása sem avult el, sőt van egy, mely keletkezése óta nagyobb dimenziókat nyert az időben. Ez a karcolat Az öngyilkos címet viseli (jellemző, hogy alcíme: napihír), és már rögvest az elején megleli a fent vázlatosan jellemzett hangulatot: groteszk és gyász között. A lábadozó öngyilkos ágyánál elmélkedő elbeszélő nem képes komolyan venni azt, aki mellbe lövi magát, és a virtuóz etűd a főbelövés és a mellbelövés életbevágó különbségét elemzi kissé kétségbeesett iróniával. Természetesen Márai sem gondolta volna, hogy utólag milyen fatálisan hangzanak például e sorok: "De fejem, az az én rizikóm, a fegyver csövét, rézsútosan fölfelé irányítva, be kell illesztenem a szájüregbe úgy, hogy a pisztoly nyílása a szájpadlást érintse, a golyó azonnal átüti ezt a szájpadlást, az orrcsont mögött felszalad az agyvelőbe, a két szem között üget, mindenfelé roncsol, egy centiméteres sikátort váj magának az agyamban, s ha marad elég ereje még, befejezésül átüti a koponyafalat. Mindez visszavonhatatlanul egyszeri." Nem gondolta volna? Ahhoz túl részletes és tökéletes az agyban bolygó golyó útja, hogy ne éreznénk mögötte a szenvedélyes érdeklődést. És vajon emlékezett-e minderre, amikor San Diegóban 1989. február 21-én szájába vette a pisztoly csövét? De mivel még halálában is udvarias férfiú volt, gondosan kihívta a mentőket, mielőtt meghúzta a ravaszt.
Bán Zoltán András
Helikon Kiadó, 2004, 198 oldal, 1990 Ft
