1967-ben láttuk először egymást. Természetesen az úgynevezett Horgásztanyán, más néven "Stanci néni horgásztanyáján", ez volt akkoriban az operaház hivatalos üdülője. A Horgásztanya viszont frivol helynek számított, az Operában, a klubban és a büfében folyó bohém élet nyári folytatása, olcsó és igénytelen: a férfiak (így a tizenkét éves én is) a ház emeletén közös hálóteremben aludtak emeletes ágyakon, családosoknak szűkös, ugyancsak emeletes ágyakkal ellátott "bungaló" dukált a kertben. De a hatalmas stég mélyen benyúlt a vízbe, és ez mindenért kárpótolt. Itt persze nem voltak reggeli vagy ebédturnusok, semmiféle főzés, mindössze egy hatalmas fémfazékban kiadott hajnali-reggeli, iszonyatos ízű tea. Ezt az úgynevezett szaletliban, vagyis a kertben álló, náddal fedett, alig gyalult faasztalokkal berendezett kunyhócskában tették közszemlére; reggel mert belőle, aki akart.
Amikor Balatonfüreden megismerkedtünk, én már túl voltam operai karrierem zenitjén, hangom mutálása miatt kikerültem a gyerekkórusból, és akkoriban nem tudtam, mihez kezdjek magammal, démonikus kamaszként olvastam a stégen Durkheim Az öngyilkosság című munkáját. Ebben a helyzetben találkoztam Balassa Péterrel. Jött, beszélgettünk Bartókról, nagyképűen megállapítottuk, hogy az életmű csúcsa a Kétzongorás szonáta meg a Zene húros..., aztán jön a szomorú amerikai hanyatlás. Már ez is felüdülést jelentett, hiszen a tanyán döbbenten tapasztaltam, hogy a zenészek, a vakációjukon horgászbotot markoló kürtösök, hegedűsök, kóristák, balettosok, szólisták inkább utálják, mint szeretik a zenét. Persze Balassa nem volt hivatásos zenész, és a legkevésbé sem horgász. Legfeljebb lélekhalász, de ez csak a következő évben, 1968 nyarán derült ki világosan. Ekkor barátjával jelent meg, aki a Radnóti Sándor névre hallgatott, én meg szinte észrevétlen bonyolódtam bele kamaszkorom két legfontosabb emberébe. Mindketten észbontóan hatalmas könyvcsomaggal érkeztek, nem elsősorban nyaralni, hanem "dolgozni" jöttek - a munka szót ekkor hallottam és tapasztaltam meg először abban az értelemben, hogy az ember ül a rekkenő hőségben a vízparton, és rezzenéstelen arccal tanulmányozza A szellem fenomenológiáját, abból is a széplélekről szóló passzust, akiből, mint tudjuk, hiányzik a külsővé válás ereje, ezért eloszlik, mint alaktalan pára.
Bu–uel írja emlékirataiban, hogy a későbbi fényképeket nézegetve döbbent rá: a szürrealisták szépek voltak. Valami ilyesmit éreztem, amikor nemrég a kezembe került pár fényképcsomó. Mert vitathatatlan, hogy akkor ott, Balatonfüreden nem csupán két fiatalember vitatkozott "az emberarcú szocializmus" lehetőségéről; az idő teltével egyre többen érkeztek Budapestről, hogy végül egy egész nemzedék lepje el az úgynevezett orosz strand homokját, pontosabban egy meghatározott generáció, az 1946-47-es évjárat reprezentatív mintának nevezhető csapata, mely az egyszerűség kedvéért a Lukács-óvoda nevet kapta az utólagos elemzésekben. Noha Balassa a szó még tág értelmében sem volt lukácsista, ehhez apolitikus volt, minden mozgalmi gesztustól zsigerileg irtózó megrögzött individualista és Wagner-rajongó, akinek Trisztánját (a később kedvenc Parsifalt akkor még nem ismerte) képtelen volt kihajítani a "parazita szubjektivizmus hamvazószerdája" címkével ellátott szemétdombra, bár erre olyan tekintélyek szólították fel, mint, teszem azt Fehér Ferenc. Summa: szépek és hátborzongatóan szabadok voltak ezek a fiúk és lányok ´68 nyarán, akárha egy Godard-film vagy a későbbi Fényes szelek vásznáról léptek volna le. Belőlük aztán a legkevésbé sem hiányzott a külső-vé válás ereje, mindent tudni akartak, és mindenbe belemarkoltak. Röpködtek a nevek: Dubcek, Vas István, Aczél, Kassák, Déry, Bartók, Svoboda, Koszigin, Semprun, Paul Nizan (emlékszik rá valaki?!), Brutyó János, Jancsó, Diderot, ürültek a palackok, persze módjával, mert ekkoriban inkább a eszméktől szilajodtak neki az emberek, és mindent átjárt a szellemi erotika, a szellem csáberejének légköre. És persze a szerelemé is, mert talán ez volt ezeknek a nyaraknak a lényege - de erről már másképpen kellene beszélni. És nyilván nem most, és nem is nekem.
Bán Zoltán András
