Bán Zoltán András

Régi dalom, hogy újabban, azaz harminc-negyven éve a krimi és társai (például a kémregény) vették át azt a szerepet, amit régebben a sommásan realistának nevezett regény játszott. Nem totális agylágyulás tehát James Ellroy kijelentése, aki gond nélkül nevezte magát a bűnügyi regény Tolsztojának.

Ha jól rémlik, Márai írta, hogy minden író a szellemi és erkölcsi súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya.

„Nem akarok régi frontharcos lenni” – dünnyögöm magamban a Semprún-szöveget, amint felszállok a HÉV-re; nem akarok az lenni, noha bizonyos értelemben persze az vagyok, akár tetszik, akár nem.

Első kötete fülszövegében írta Petri, hogy nem akar csak költő lenni. Aztán úgy esett, hogy mégis csak költő maradt; nem írt drámákat, regényeket, soha nem tért át más műfajra.

Ezúton tudatjuk t. Olvasóinkkal és az irodalomszerető nagyközönséggel, hogy új otthonába, a Kalligram folyóiratba költözik, s a továbbiakban ott üzemel Bán Zoltán András Noé vendéglője c. sorozata, mely 2013. augusztus 25-én nyitott a Magyar Narancsban.

Az 1990-es évek elején-közepén valóságos kis Kleist-kultusz bontakozott ki Magyarországon. Ennek három remek irodalmár volt a motorja: Forgách András, Földényi F. László és Márton László.

Födetlen arcú napsütésben irányítom kackiás lépteimet törzskocsmám felé; érzem, ma ásványvizes nap van, torkomat nem fertőzöm maró humorú alkohollal, ám ennek ellenére is állok elébe a kihívásnak, hogy végre megkezdjem döntőnek remélt előadás-sorozatomat a Magyar Mámor Történetéről, melyben azt is bizonyítani fogom majd, hogy a mámorok világában a magyar mámor valami különös species, és mint minden jelenségnek ennek is megvan a maga specifikus története, mely szoros összefüggésben áll a magyar történelemmel és annak úgynevezett történetfilozó­fiájával, melynek legmélyebb gondolatát SZEMERE MIKLÓS fogalmazta meg az 1897-es Széchenyi-lakomán mondott pohárköszöntőjében: – Nem boldog a magyar!

„Örökkévalóság? Valóság, örökké.” Lengyel Józsefre mélyen jellemző ez az egyik novellájában felbukkanó szójáték. A kommunista Sallai Imre, az elbeszélés monologizáló főhőse a siralomházban töltött utolsó óráiban is elutasítja a metafizikát, és a realitásra esküszik fel. Mint Lengyel – emberként, íróként.

Miről beszélünk, amikor ma Kurtág Györgyről beszélünk, mit ünnepelünk személyében, mit idézünk eszünkbe 90. születésnapján?

Manapság mintha ismét sikk lenne a lokálpatriotizmus.

A csípős fagyban is lankadatlanul tüntető taxisok vad hordáján átvágva araszolok törzskocsmám felé, azzal a szilárd újévi elhatározással, hogy ha már nem vagyok képes végre belekezdeni sorsdöntő előadás-sorozatomba a Magyar Mámor történetéről, legalább belecsapok a magyar szellem történetében talán nem oly sorsfordító, ám mégis példátlan előadásaimba a Magyar Bohém alakváltásairól.