Amikor 2011-ben Nádasdy Ádám e-mailben kérdezte meg tőlem, mit szólnék, ha kísérletként tartana egy magyarnóta-estet a Pepita Ofélia nevű kávéházban (ahol akkoriban amolyan kultúrosként tevékenykedtem), felkiáltottam: „Ez az igazi avantgárd!”
Ezt ma is tartom. Hiszen mi lehetne dadaistább-szürrealistább, mint az, hogy a mai magyar magaskultúra egyik reprezentánsa, a tudós nyelvész, a jeles költő és műfordító olyan anyaghoz fordul, mely még csak nem is lesüllyedt kultúrjószág, hanem egyenesen szemét szinte mindenki szemében. Nádasdy és Dankó Pista – hát ez vadabb, mint a varrógép és az esernyő sokat emlegetett találkozása a boncasztalon. Ellentétben a Lautréamont-félével, ez a terv a legkevésbé sem volt véletlen randevú. Nádasdy és csapata (Vilma lánya mellett Lázár Zsigmond – hegedű, Hegyi Dávid – zongora) a lehető legtudatosabban tette a dolgát a mesés arányérzékkel felépített produkcióban.
A lényeg: az est nem paródia vagy gúnyolódás. Ez olcsó dolog lenne, hiszen a magyar nóták zöme már önmagában is maga a zenét és szöveget öltött abszurdum. Nádasdyék komolyan vették a műfaj szándéktalan tébolyát, így tárták fel zavaros poklát és kedves svihákságát. Amit láttunk, több mint pusztán nóták egyvelege, Nádasdy tudós kommentárokkal látja el a számok közti szüneteket, roppant ravasz iróniával. Nádasdy ismét bebizonyította, hogy a nagy tanár mindig nagy színész is, buzog benne a legjobb minőségű komédiásvér. És kis magyar antropológia is mindez: amikor például a lírai Én megszállott konoksággal ismételgeti, hogy „Szeretem a bort”, világos, hogy ez az egyetlen érve összes morális és biológiai kilengése igazolására.
Honismereti tabló, precíz részletrajz a magyar kollektív tudattalan igen lassan készülő térképén.
Örkény Stúdió, december 2. (további előadások: december 13., 30.)
