A manapság sikeresen cukrosodó irodalmunkban üdítően borostás ez a sok undorral teli vékony kötet. A cím nem csapja be az olvasót, valóban vad, durva, olykor trágár verseket kapunk az arcunkba. Antal Balázs litániaszerűen, sötét pátoszú felsorolásokban adja elő, mi bántja ebben a világban, pontosabban ebben a hazában. És ilyenkor sem kamuzik: a Magyar remény és a Másfélmillió lépés Magyarországon című versek világosan elárulják, hol járunk és élünk, és a Találkozás a régivel című faluversben ilyen snitteket olvashatunk: „fickósan kivágott takony turha köpet / hányadék vér húgy fos pocsolyái / szájba vert rossz geci amit kiokádtak”. A gazdáim verse egy kutya emelkedett, mocskolódásaiban is nemes zengésű monológja, aki így summázza életét: „nem akarom már hogy tovább etessenek / azt mondom magamban hogy inkább rugdosnának / és szeretném ha hagynák hogy végre megdögöljek”. E sprőd ódák, úgyszólván rozsda rágta ógörög kardalok Füst Milán és Tar Sándor találkozásai a szemétlerakóban. Nem kívülálló szól itt, hanem a régen meddőhányóra lökött magyar szolidaritás rossz modorú énekese: „mit tegyek ha egyszer / ezeken a lepusztult utcákon nőttem fel / ha egyszer itt vagyok otthon”.
De van más hang is, a mindössze 10 soros Sziszüphosz a korai Tandori szürrealista filozófiai tréfáinak nívóján áll.
Ám a sok szenvedés felmutatása ad némi vigaszt is, bár reményt nem; egészében az olvasó azt érezheti, mint a kötet egyik megalázott magyar kórusa: „az első pohár fanyar, összehúzza a szájuk / de a harmadiktól már nem keserű // nem keserű”.
Műút-könyvek, Miskolc, 2017, 80 oldal, 2000 Ft
