Könyv

Jussi Adler-Olsen: Szelfik

  • Bán Zoltán András
  • 2017. augusztus 6.

Könyv

Az 1950-ben született koppenhágai író lenyűgöző vállalkozása a döglött ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztály történeteit feldolgozó sorozat; magyar nyelven ez a hetedik kötet. Ott folytatódik, ahol elhagytuk hőseinket: Carl Mørcköt, az osztályvezetőt, a szír származású, dánul remekül, mégis komikusan beszélő Assadot, valamint az új fiút, Gordont, a nyakigláb gyakornokot. És itt van még az ifjú szépség, Rose, az ingoványos lélek, aki az utolsó ügy (lásd a Határtalanul című regényt) miatt totálisan összeroppant, jelenleg pszichiátriai kezelés alatt áll. Most egyszerre három esettel kell megküzdeniük: Rose betegsége; a friss ügy, amely összefügg egy régivel (ez a könyvek alap­dramaturgiája); pluszként pedig az, amelyben a szociális segélyből élő „hülye picsákat” gyilkolja le egy fél­őrült ügyintézőnő, ám ez is összefügg az említettekkel.

Adler-Olsen regényfolyama olyan, mint egy nagy tévésorozat, például a legjobb, A híd című dán–svéd széria. Itt az egyes regények alkotják az egyes évadokat. A skandináv krimik egy részében megszokott felállás most a szokásosnál is gazdagabb, a különös családot alkotó bűn­üldöző közösségben a Q-ügyosztály operai kvartettként dolgozik: Carl a rezignált bariton, Rose a drámai szoprán, Assad a buffo szerepét adja, míg Gordon lesz a lírai tenor. Mindebből hallatlanul finom és árnyalt, emberileg totál hiteles kapcsolatrendszer áll elő. Mint a bűnözők (a fantasztikus női kvartett) oldalán, akik pitimód aljasok, de talán épp ezért szánandók is részben. Adler-Olsen könyve nem krimi, hanem valódi bűnregény. Kritikai realista.

Fordította: Sulyok Viktória. Animus Kiadó, 2017, 464 oldal, 3980 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.