Könyv

Jussi Adler-Olsen: Szelfik

  • Bán Zoltán András
  • 2017. augusztus 6.

Könyv

Az 1950-ben született koppenhágai író lenyűgöző vállalkozása a döglött ügyekkel foglalkozó Q-ügyosztály történeteit feldolgozó sorozat; magyar nyelven ez a hetedik kötet. Ott folytatódik, ahol elhagytuk hőseinket: Carl Mørcköt, az osztályvezetőt, a szír származású, dánul remekül, mégis komikusan beszélő Assadot, valamint az új fiút, Gordont, a nyakigláb gyakornokot. És itt van még az ifjú szépség, Rose, az ingoványos lélek, aki az utolsó ügy (lásd a Határtalanul című regényt) miatt totálisan összeroppant, jelenleg pszichiátriai kezelés alatt áll. Most egyszerre három esettel kell megküzdeniük: Rose betegsége; a friss ügy, amely összefügg egy régivel (ez a könyvek alap­dramaturgiája); pluszként pedig az, amelyben a szociális segélyből élő „hülye picsákat” gyilkolja le egy fél­őrült ügyintézőnő, ám ez is összefügg az említettekkel.

Adler-Olsen regényfolyama olyan, mint egy nagy tévésorozat, például a legjobb, A híd című dán–svéd széria. Itt az egyes regények alkotják az egyes évadokat. A skandináv krimik egy részében megszokott felállás most a szokásosnál is gazdagabb, a különös családot alkotó bűn­üldöző közösségben a Q-ügyosztály operai kvartettként dolgozik: Carl a rezignált bariton, Rose a drámai szoprán, Assad a buffo szerepét adja, míg Gordon lesz a lírai tenor. Mindebből hallatlanul finom és árnyalt, emberileg totál hiteles kapcsolatrendszer áll elő. Mint a bűnözők (a fantasztikus női kvartett) oldalán, akik pitimód aljasok, de talán épp ezért szánandók is részben. Adler-Olsen könyve nem krimi, hanem valódi bűnregény. Kritikai realista.

Fordította: Sulyok Viktória. Animus Kiadó, 2017, 464 oldal, 3980 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Se csoda, se ítéletnap nem várható az Otthon Starttól

Sok a nyitott kérdés a 3 százalékos lakáshitelek lehetséges hatásairól: az első lakásra sorban állók közül sokan inkább csalódhatnak majd, és az évi több tízezer új lakás sem tűnik megalapozott várakozásnak – viszont a program a költségvetésnek is talán csak szélsőséges esetben okoz fenntarthatatlan terhet.

„Elérve a tehéncsorda által hagyott sárnyomokat balra fordulunk” – ilyen egy hétvégi túra Székelyudvarhely környékén

Két napot teljesítettünk a Via Transilvanica székelyföldi szakaszából, Farkaslakáról Székelyudvarhelyre, onnan pedig Homoródszentmártonig gyalogoltunk. Felmásztunk Jézus fejébe, pásztorkutyákkal barátkoztunk, és még egy szüreti felvonulásba is belecsöppentünk. A közel 50 kilométeres út során más túrázókkal alig, medvékkel viszont szerencsére egyáltalán nem találkoztunk.

Vörösben

Bohumil Hrabal novelláit Balassa Eszter, a társulattal sokat dolgozó dramaturg az Európa Kiadónál nemrégiben újra megjelent Véres történetek és legendák című gyűjteményes kötet alapján dolgozta át. Vörös a zokni, a nyakkendő, de még a hajszalag is – véres drámára jöttünk –, mégsem sorolható a horror műfajába Soós Attila rendezése. Fekete humorban gazdag sztorik elevenednek meg, groteszk stílusban feltárva a kisemberek mindennapos küzdelmeit.

Magánügyek, közügyek

A félhomályos színpadon egy női alak ül az íróasztalnál, mögötte vörös fényben füst gomolyog. Létezik egy színházi mondás: ahol egy előadásban füstgép vagy stroboszkóp jelenik meg, ott véget ér a minőség. Ám ez az előadás egy holokauszthoz kapcsolódó történetet mond el, a felszálló füstnek így óhatatlanul pluszjelentése is van.