Nem túl hosszú, mindössze 64 évre terjedő életében (1830–1894) szakadatlanul dolgozott, és még akkor is, amikor élettörténete egyetlen igazán jelentős fejezetéhez ért: Cosima, Liszt lánya, aki 1857-től volt Bülow felesége, és két lányt szült neki, Richard Wagner szeretője lett 1863-ban, és a viszony a kor szintjén meglehetősen nyíltan dübörgött. Nemsokára nyilvánvaló lett, hogy Bülow is tud az árulásról, pláne, amikor az asszony Wagnert is megajándékozta két lánygyermekkel, ám mindez nem akadályozta meg, hogy továbbra is Wagner érdekében dolgozzon; ennek köszönhető két zenetörténeti súlyú ősbemutató Bülow dirigálásával: 1865-ben az addig előadhatatlannak vélt Trisztán és Izolda, majd három év múlva A nürnbergi mesterdalnokok premierje Münchenben. A rendkívüli szakmai kihívás eltörölte az érzelmi aggályokat, pedig Bülow ilyeneket írt Wagnerről: „a leghitványabb a nagy emberek között”, és „éppoly nagyszerű a műveiben, mint amilyen aljas a tetteiben”.
Emberként talán abszurd
De hogyan lehet visszautasítani a felkérést, mely a Trisztán, azaz Beethoven halála után vitathatatlanul a 19. század legmerészebb zenei alkotása bemutatására vonatkozik?! Hogyan engedhette volna át másnak, amikor már évek óta fejből tudta az egész partitúrát, ráadásul 1860-ban teljes zongorakivonatot készített belőle?! Emberként talán eszelősen viselkedett, de elhivatott muzsikusként racionális döntést hozott. És Bülow velejéig zenész volt, ráadásul német zenész. Itt sajnos felszarvazóját kell idéznem, aki Párizsban, 1841-ben írt egyik igen szellemes esszéjében a következő tipológiáit állítja fel: „Az olasz a zenét a szerelmi életben használja, a francia a társasági életben hasznosítja, míg a német tudományként űzi. De találóbban talán így lehetne mondani: az olasz énekes, a francia virtuóz, a német – muzsikus. A németnek megvan a joga, hogy kizárólag a zenész titulussal illessük, mivel róla elmondható, hogy kizárólag önmagáért szereti a zenét, nem puszta eszközként a pénzszerzésre, a csodálatra…” Német ömlengés, de hiteles.
Bülow német zenész volt, Bismarck-rajongó mellékesen. Hogy közben sokat is keresett a zenével, az természetes, elvégre ez volt a munkája; ráadásul a pénz nagy részét a saját (és Wagner) gyermekei neveltetésére fordította.
Walker hat területet sorol fel, ahol szerinte Bülow tevékenysége jelentősnek, olykor egyenesen rendkívülinek nevezhető. „Pályafutása korszakalkotónak bizonyult, neves koncertzongorista volt; virtuóz nagyzenekari karmester; tekintélyes (és olykor rettegett) tanár; Bach, Mendelssohn, Chopin és mindenekelőtt Beethoven műveinek nagy hatású közreadó szerkesztője; elsöprő erejű zenekritikus, akinek cikkei mintha fertőtlenítőszert szórtak volna holmi baktériumokra; végül pedig zeneszerző, akinek ma alig játszott művei jóindulatú mellőzésnél jobb sorsot érdemelnének.”
Nos, ebből talán azonnal kitűnik, mennyivel nehezebb a dolga a zenetudósnak és biográfusnak, ha olyan ember produkcióját kell megítélnie, láttatnia, aki – mint láttuk – messze nem élt látványosan, és teljesítménye meritumát úgyszólván a vízre írta. Bülow nagy sors- és kortársai, azaz Liszt és Wagner esetében egyszerű(bb) a helyzet, a művek megvannak, bárki bármikor meghallgathatja, eljátszhatja azokat. Ugyanakkor a művészet terén alig létezik dolog, mely jobban ki lenne szolgáltatva az elavulásnak, mint az előadó-művészet. Hogy Bülow volt kora legnagyobb Beethoven-zongoristája, ezt egyszerűen el kell hinnünk a kortársainak, a valamikori művészeti világ hangadóinak, mást nem tehetünk, hiszen a szakértő szavakon kívül semmi megfogható nem maradt meg Bülow zongorázásából. De ha lennének is hangfelvételek (Edison egyébként 1889-ben Bostonban a fonográfjával rögzítette Bülow játékát, egy rövid Chopin-darabot), az sem jelenthetne semmit, hiszen mai füllel, a mai zenei kontextusban egy 150 évvel korábbi zongorázás inkább hallucinációnak hatna, semmint valamiféle értékelhető, netán élvezhető esztétikai jelenségnek. És talán rémülten vagy röhögve menekülnénk, ha előkerülne egy film, amelyen, teszem azt, az öreg Bach játssza a Goldberg-variációkat. A művek (különösen a halhatatlanok) változnak a korukkal, és meg is változtatják az éppen aktuális korszakokat, mindig képesek új kontextusok teremtésére. A régi előadó-művészet (színjátszás) már-már önellentmondás; az interpretáció művészete csak kortárs lehet. Akkor járunk a legjobban, ha azt próbáljuk meg Walker segítségével felmutatni, amiben Bülow talán tényleg korszakalkotó volt, és tevékenysége valóban fordulat a zenei előadó-művészet történetében.
A zenetörténet feltalálása
És ekkor megkísérelhetjük megfogalmazni a tézist: minden jel arra vall, hogy Bülow volt az egyik első reprezentánsa a modern értelemben vett előadóművésznek. Talán karmesterként is, de zongoristaként bizonyosan. Bülow pályájának kezdetén gyökeresen változott meg a zene és előadójának kapcsolata, és ez természetesen megváltoztatta a zene és a közönség viszonyát is. Az előadó-művészet retrospektív lett; ez leegyszerűsítve annyit jelent, hogy míg korábban (mondjuk, Beethoven és Schubert halála, azaz 1827–1828 előtt) szinte kizárólag kortárs műveket játszottak, ekkor lassan felfedezték, hogy létezett már a 18. században is muzsika. A Mendelssohn vezényelte Máté passió 1829-es, berlini bemutatója (persze erősen húzott és részben átdolgozott verzióban) volt az egyik első mérföldkő.
Kezd megszületni a zene története. A nagy eszmetörténész, Reinhart Koselleck gondolata itt is jól használható: „A tapasztalat nem más, mint jelen lévő múlt, melynek eseményeit magunkba kebeleztük és felidézhetjük. A tapasztalatban a múlt racionális feldolgozásai tudattalan viselkedésmódokkal ötvöződnek, amelyek nem feltétlenül vannak már jelen a tudatban. Kinek-kinek a saját tapasztalata megőriz továbbá idegen tapasztalatokat is, amelyeket nemzedékek és intézmények közvetítenek.”
Lehetséges, hogy az előadó-művészet története a megszerzett és továbbadott tapasztalatok története. De mivel ez is művészet, noha „csak” alkalmazott, a teremtő erő roppant szerepet játszik benne. Bülow nem hallhatta zongorázni Beethovent, és senki olyat sem, aki játszotta a mester darabjait. És bár Liszt zongoraátiratokat készített Beethoven szimfóniáiból, ezek Liszt-művek voltak. Szinte a semmiből kellett kialakítani azt az előadói felfogást, a saját koncepcióját, amellyel Bülow – ellentétben például Liszttel, aki akkor is Liszt-műveket játszott, amikor nem a saját műveit adta elő – a zeneszerző „eredeti” elképzelését akarta a közönségnek bemutatni, pontosabban azt, amit ő zongoristaként a szerző szándékának tartott. „Tolmács vagyok”, mondta magáról korunk egyik legnagyobb pianistája, Alfred Brendel, és ennek az előadóművész-típusnak feltehetően Bülow volt az első jelentős és nagyon tudatos képviselője.
És közben kialakul az utazgató zongorista típusa, aki városról városra jár, azaz turnézik, nem szalonokban, kisebb kastélyok zenetermében, meghívott közönség előtt, hanem nagy koncerttermekben, az élményért fizető, polgári közönség előtt lép fel, és immár nem kiszolgáltatottja valami nagyúri mecénásnak, hanem csak a közönségtől függ, no meg a hangversenyszervezőktől, akik többnyire egyben zongoragyárosok is. Vagyis megjelenik a reklám is.
Ezzel együtt jár a zenekritika mint szakma megszületése. Az újságok megkövetelik a friss beszámolót. És akadnak már híres, sőt hírhedt vagy rettegett koncertkritikusok is; Eduard Hanslick a legismertebb példa, aki szinte teljes életében egyetlen lap, a bécsi Die Presse, később Neue Freie Presse hasábjain írta cikkeit, és így amolyan intézménnyé vált. (Wagner persze utálta, és a Mesterdalnokok kéziratában a ma ismert Beckmesser helyett a Hans Lick név állt eredetileg.)
Jellemző, hogy Bülow a rengeteg koncerttapasztalata után 1872-ben, két kötetben kiadta Beethoven legjelentősebb zongoraműveit, majdnem az összes szonátát (op. 53. – op. 111) és a Diabelli-variációkat. E kottakiadást sokan bírálták, mondván, hogy túl sok benne a jegyzet, túl sok a kommentár, a rizsa. De nem Urtext, azaz kritikai kiadás volt a cél, hanem egy nagy zongorista előadási javaslata: „Én így játszanám, ha tetszik, kövesd! Ha nem, vesd el, és találd meg a magad útját!” A Mesternek, Lisztnek szóló ajánlásában Bülow interpretációs kísérletnek (Interpretationsversuch) nevezi kiadványát. Erről van szó.
És aztán a gyakorlatban Bülow már odáig megy, hogy négy estén (először Lipcsében, 1886 októberében, és aztán még számos amerikai nagyvárosban is) eljátssza Beethoven zongoraszonátáinak szíve-lelkét, és hozzácsapja az akkoriban ismeretlennek számító, ijesztő terjedelmű és szellemi nehézségű kései darabot, a Diabelli-variációkat. Ez pár évtizeddel korábban még tökéletesen elképzelhetetlen volt. (Ma is ritka.) Ekként Bülow nemcsak Wagner-, hanem Beethoven-ősbemutatókat is tartott. Egy 1875-ben megfogalmazott amerikai kritika szellemében: „Ama pillanattól kezdve, hogy megérinti a billentyűket, Bülow eltűnik, és nem marad más, mint a mű, melynek tolmácsolójaként ő is a részévé válik.”
Nos, a modern előadó-művészet éppen megszülető világát és annak egyik legfőbb ágensét mutatja be Alan Walker lenyűgöző kötete. Bámulatos anyagismerettel, szellemesen, regényszerű izgalmakkal. Fejérvári Boldizsár fordítása ugyancsak elsőrendű.
Fordította Fejérvári Boldizsár, Rózsavölgyi és társa, 2018, 656 oldal, 4990 Ft
