De hát hogyan sikerülhetett ez?
Talán legkivált azért, mert Ágai volt a magyarországi zsidó asszimiláció szinte paradigmatikus figurája. Kissé frivolabban szólva: jókor volt jó helyen, vagyis éppen abban az időben, amikor a kiegyezés után megindult valamiféle polgári fejlődés honunkban, és Magyarország egyfajta menedéket, mi több, megváltást jelenthetett egy üldözött (vagy legalábbis gyökértelen) zsidó számára. Pontosan így érezhetett Ágai apja, aki még kamaszként menekült el Lengyelországból, és aki – legalábbis Adolf fia erősen romantikus leírása szerint – csókkal érkezett későbbi hazájába: „A Magurán átkel. Azt mondják neki: ez itt Magyarország határa. Leborul a földre és zokogva csókolja meg a szabadság földjét. Ó itt, itt fog ő erőre kapni!”
A jelenet szinte vallásos színezetű, vagy ha ez soknak tűnik, akkor is mindenképpen egzisztenciális jelentőségű sorsesemény, mivel az Apa egyben új identitást, azaz új nevet is választ magának: „A határkő mellett dús virágzásban egy dombos vadrózsabokor. Letéve az igazi Neugut nevét, e bokortól vált újat, s e perctől Rosenzweig az ő neve, melyet még 1847-ben V. Ferdinánd királyunk uralkodása alatt magyarít Ágaira.” Az Apa szekularizált módon meg- vagy újrakereszteli, azaz felkeni önmagát. A régebbi zsidóból és annak révén megszüli, azaz megteremti a magyart.
Ágai Adolf még Rosenzweigként születik 1836-ban. De az asszimilálódás szinte családi vállalkozás a számára: orvos apja otthon a Szózatot és Petőfi verseit fordítja héberre. Így kerül be szinte gyerekként a márciusi ifjak csapatába, ahol magyarként lelkesedik a szabadságért és a függetlenségért. Megint jókor volt jó helyen. Pontosabban teljesen azért mégsem, mert egy rettenetes élmény szinte sokkolja a kiskamaszt: „Még azon a héten szörnyű jelenetnek voltam szemlélője a híd körül, ahol folyton ácsorogtunk. Egy osztrák generálisnak szétroncsolt tetemén tombolt az ádáz tömeg. Legdühösebben főkép az asszonyok rugdosták és taposták a már fölismerhetetlen czafatokká foszlott boldogtalan tábornokot: Lamberg grófot.”
Későbbi pályája is magyarul alakul: Bécsben az orvosi egyetemre jár, de Kecskeméthy Aurél társaságában gyakran látogatja a döblingi tébolyda lakóját, Széchenyit. Kezdetben németül ír, de amikor visszatér Bécsből, megtalálja magának (magyar nyelven voltaképpen ő teremti meg) a tárca műfaját; odahagyja a doktori karriert és magyar író lesz. Pontosabban újságíró. Pályája ettől kezdve valóban göröngytelen; megalapítja 1868 januárjában a Borsszem Jankó című kormánypárti vicclapot (állítólag maga gróf Andrássy Gyula találta ki az újság címét), és ebből az abszurd képződményből is sikerül független szellemű újságot előállítani, mely sosem nyalt se elvből, se elvtelenségből a hatalmon levőknek. Deák állítólag így fogadta a lap alapításának hírét: „Hát, öcsém, ha meg tudjátok csinálni, csináljátok…” És megcsinálták, a szellemi mellett roppant kereskedelmi sikerrel is. Ágai félelmetes ötletgazdagsággal teremtette meg azoknak a figu-ráknak a sokaságát, akikről még az is tud, aki soha a kezébe nem vette az újságot: Mokány Berci, Seiffensteiner Salamon, Spitzig Itzig. És, apját követve, magának is új neveket adott, Csicseri Borsó, illetve Porzó néven lett ismert.
Úgy tűnik, még a halála időpontját is szerencsés kézzel választotta meg: mert bár 1916-ig kénytelen volt elviselni két évet a világháborúból, de már nem kellett megélnie természetes közege, a Monarchia szétesését.
A zsidóságból van kilábalás?
Ismét Komlós Aladárt idézem: „Ágai valóban mintaképe lett a múlt századi megmagyarosodott zsidónak. Modora magyarba oltott nagyvárosiasság, úgy anekdotázik, mint egy vidéki táblabíró, s úgy játszik a hegedűn, hogy a cigányok vérükből valónak gondolják. Örömmel és büszkén magyar: néha már inkább szittya, mint magyar öntudata átveszi kora gőgös önelégültségét is más nemzetekkel szemben, útirajzaiban a poroszokról állandó megvető fölénnyel ír, a románokat pedig lerumunyozza. Sokat utazik, de rendületlenül a magyar glóbuszt látszik tartani a világ közepének.
Harmóniára törekedett a befogadó nemzettel, s oly természetes, ha azt hitte, hogy ennek a tökéletes módja egy kétoldalú szerződés, amely szerint a magyarság felszabadítja a Spitzigeket, ezek viszont sietve átolvadnak bele. Ágai figyelme a zsidókérdés terén nem is terjed ki másra, mint hogy a szerződést mindkét fél megtartja-e…”
Ennek a szerződésnek végeredményben nem mondott ellent a tiszaeszlári per sem. Noha a Borsszem Jankó 1882-es „antiszemita lexikonjába” Tiszaeszlár a „zsidó Mohács” megnevezéssel került be, Ágai szemében a magyarság (vagy a kormány) voltaképpen nem rúgta fel a szerződést. Ráadásul a miniszterelnök, Tisza Kálmán kemény és tisztánlátó mondása világossá tette, mi a komoly tét: „Igen, az első percben ez zsidóügy, de ha az első lépést az antiszemita mozgalom megtette, jön utána a második lépés, mely azután többé nem zsidóügy.”
Persze Ágai itt is megvillantja szarkasztikus, már-már dadaista humorát: „Solymosi Eszter hogy csakugyan meghalt-e, azt nem tudjuk, de hogy a zsidók ölték meg, az bizonyos.”
Ez az akasztófahumor védekezés is volt, feltehetően. Ágainak így sikerült elkerülni az asszimilálódásnak azt a csapdáját, amelyről Hannah Arendt írt felejthetetlen mondatokat a Rahel Varnhagen című életrajzában: „Ha az ember valóban asszimilálódni akar, akkor nem keresheti ki a világban, hogy mihez szeretne asszimilálódni, hogy mi az, ami tetszik neki, és mi az, ami nem; akkor a kereszténységet éppúgy nem kerülheti el az ember, mint a kor zsidógyűlöletét. Mindkettő integrált része az európai emberiség történelmi múltjának, és eleven eleme az akkori társadalomnak. Nincs asszimiláció, ha az ember csak a saját múltját adja föl, miközben az idegen múltat megtagadja. Egy nagyjában-egészében zsidóellenes társadalomban – és a mi évszázadunkig ez volt a jellemző az összes országban, ahol zsidók éltek – az ember csak akkor képes asszimilálódni, ha az antiszemitizmushoz is asszimilálódik. Ha az ember normális ember akar lenni, éppoly akkurátus, mint a többiek, akkor aligha marad más számára, mint az, hogy a régi előítéleteket újakkal cserélje fel. Ha ezt nem teszi meg, akkor váratlanul lázadóvá válik, és megmarad zsidónak. De ha valaki úgy asszimilálódik, hogy levonja összes konzekvenciáját a saját eredete megtagadásának, megvonja a szolidaritást azoktól, akik ezt nem vagy még nem tették meg, akkor az ember elzüllik, lumpen lesz.”
Arendt szerint „a zsidóságból nincs kilábalás”. Két út kínálkozik: a zsidó vagy megmarad páriának, vagy asszimilálódik és parvenü lesz. Úgy tűnik, Ágai mindkét lehetőséget kikerülte, és ettől talán az óvta meg, hogy újságíró lett, amolyan vagabund, vagy még inkább a Karl Mannheim által leírt jelenség: „szabadon lebegő értelmiségi”. Bár ez csak addig működik, amíg engedik szabadon lebegni az értelmiségi zsidót. Ágait még engedte, mi több, óvta a szabadelvű magyar kormány.
Ugyanakkor aligha tagadható, hogy részben ő is asszimilálódott az antiszemitizmushoz. És meghökkentő véletlen, hogy mind Rahel, mint ő egy breslaui (boroszlói) utazáskor fogalmazza ezt meg. Az előbbi sokkot így írja le Arendt: „Rahel még fiatal lányként utazott először Breslauba, azokhoz az obligát vidéki zsidó rokonokhoz, akik révén akkoriban még minden európai műveltségű, asszimilálódott zsidó a zsidó néphez és annak általa már levetett erkölcseihez és szokásaihoz kapcsolódott. Rahel beszámol arról, hogy »kíváncsiságból« megnézett egy zsidó rítus szerint rendezett esküvőt, amelyen úgy fogadták, »mintha maga a hatalmas szultán érkezett volna meg egy régen elhagyott szerájba. Ez szégyennel töltött el.«”
Ágai egy Breslauban rendezett színházi előadás zsidó közönségéről ír alig leplezett undorral: „Páholyokban és széksorokban a görbe orrok sűrűn egymás mellett és egymás fölött.” És nála az elmagyarosodott zsidó totálisan, szinte karikatúraszerűen magyar: „Virág Marci, a zsidó árendás nyalka fia, ki ugyancsak rakja a verbunkost. Sarkantyúja versenyt szól a muzsikával”. És egy másik portré: „Zsidó létére is igazi magyar gyerek, ki ott nőtt fel a pusztán. A jó szabad levegővel magába szívta azt, ami legjobb a zsidóban és legszebb a magyarban.” Ez Ágai eszménye.
Tárca, életkép, önéletrajz, városkép
Maga a kötet igen vegyes műfajú, és alcíme elég pontos: Rajzok és emlékek a magyar főváros utolsó 65 esztendejéből. Könyve bújtatott önéletrajz is, és éppen ezért annak az útnak a leírásával indul, amikor a kis Adolf 1843-ban felkerül tanulni Pestre. Ágai mintegy azonosítja magát és életútját a Pestből és Budából 1873-ban Budapestté váló főváros történetével. Írásmodorának önjellemzése hibátlan önismeretről tanúskodik: „Mint nincs történetírás részrehajlás nélkül: azonképen nincs utirajz sem, amely alapos. De van egy dolog, amely ha becsesebbé nem is, de kedvesebbé teszi az adatok szilárd talpkövén épült, erősen megokolt bírálatnál – az előadás közvetlensége, az elfogulatlan szem, amely sokat meglát, amit soha észre nem vesz a megszokás. Ez az egyetlen körülmény, melyből jogot váltunk mi tárczairók belekotyogni mindenbe mindenütt, mindenkor. Csak rovom az utczákat s ülöm a kávéházakat. Ez felel meg legjobban az én czigány természetemnek.”
Ágai vérbeli újságíró volt, és mennyire nem véletlen, hogy amikor a kötet utópisztikus, 2873. május 12-én játszódó zárójelenetében felriad, akkor is az első kérdése ez: „Mi? A fiú van itt a kéziratért?!” A leadási határidő – ez volt Ágai időszemléletének sarkköve. De ezer év elteltével is megmarad izzó magyarnak: „Vajjon mit is játszanak ma? Örömömre látom, hogy: Bánk bán. Szomorújáték 5 fölvonásban. Írta Katona József. Tehát még ezer év múlva is! … kiáltom fel büszke örömmel.”
Jelentőségét Arany László jellemezte a legfinomabban (megjegyzendő: Ágai Arany János tanítványa volt a nagykőrösi gimnáziumban): „A gőz és villany mai korszaka, könnyű világforgalmával, iparának ezernyi leleményével, a művészetek közhasználatát megkönnyítő intézményeivel, váratlanul gyorsan szakadt a fejünkre s vitt véghez fővárosunkban egy társadalmi átalakulást... Ím ez áradat tetején lebeg Porzó tárcáinak egyik jelentékeny része.”
Kedvcsinálónak hadd idézzem fel a Rudas fürdőről írt sorait: „E fürdő forgalmi statisztikájának van egy sötét rovata: itt esett meg a legtöbb öngyilkosság. Az első valóságos iskolát csinált. Utána indult minden kétségbeesett existentia s ide hozta el életének utolsó pillanatait. A fürdői szolgák gyakorlott szeme legott ráismert a jelöltre. Hallgatóztak az ajtó előtt s midőn eldördült a végzetes lövés: kőpor-tartóikkal és keféikkel, mintha ezek holmi mentőszerek és eszközök voltak volna, besiettek a másodkulcssal kinyitott ajtón, a halottat kiczepelték s iszonyú tettének véres nyomait hamarosan lesikálták s leöblögették a széles kőkoczkákról. Ha nem golyóval ölte meg magát s csak ereit nyitogatta meg a boldogtalan, hogy elvérezzen; vagy ha a késsel szívén, torkán ütött rést: a meghaladt fürdési óra vallott rá a szörnyű vállalkozásra.”
Mint az idézetekből kitűnik, a kiadó fakszimile változatban jelentette meg a könyvet. Ez még védhető, de az már nem, hogy kispórolták a tájékoztató jegyzeteket. És ezért nem kárpótol Ráday Mihály egyébként kiváló előszava sem.
Fekete Sas Kiadó, 2017, 448 oldal, 5000 Ft
