A cím kifejező és igaz, a könyv valóban szegény a színekben, a leggyakoribb szavak egyike a por, de a rozsda is az élbolyban szerepel. Sprőd szövegek, nyersek, olykor durvák, borostásak. Összekoccannak a (vers)molekulák.
Nagyon rosszul érzi magát a jelenkorban és a maga bőrében a könyv lírai Énje, és ez esetben talán nem teljes agyalágyultság e látszólag avítt kategória használata. Kabai valóban alanyi költő, persze nem a reflektálatlan dalos pacsirta értelmében, hiszen tudja-tanulta, hogy az ilyesmi művészileg már eléggé reménytelen, mégis ki akarja dalolni, mi bántja hazafelé menet. Igaz, olykor kissé túlbonyolítja a reflexiót, túlmagyarázza önmagát. Magyarán: túlírja a verseket. De ez becsületes aránytévesztés, hiszen – ha jól érzem – kerülni akarja az olcsó poénokat, a frappáns zárlatot. A csattanós giccset.
Ideáljai (kiket szövegszerűen is megidéz) T. S. Eliot, József Attila, de Kosztolányi is fellép pár utalással. De akire legtöbbet hivatkozik, az egy filozófus, Ludwig Wittgenstein (legkivált A bizonyosságról című könyve), de hát ő is amolyan alanyi filozófiát művelt. És ha nem tévedek, a kötet alapkérdése ugyancsak idevág: létezik-e az a személy, aki beszél, vagyis létezik-e a lírai Én? Ha igen, akkor minden más létezik. Ezt megtudni lenne az a bizonyosság, amelyet Wittgenstein is hajszolt, bár ő beérte (volna) egy kéz létezésének biztos tudatával.
Talán éppen a filozófia és líra együttes működtetése miatt, folyton a fiatal Petri jutott eszembe az olvasáskor. Nemcsak a színterek és helyzetek miatt (kocsma, utca, lerobbant lakások, piálás stb.), hanem az alapérzület okán is: „E korban / Nem enyhülhet meg szomjúságod”. Sör nem oltja ezt.
Kabai, ha ironikusan is, de valamiként kibékül önmagával néhány vers végén: „kedvellek, te porhüvely”. Persze morbid idill ez. A költő lírai Énje az efféle pillanatokban Adyé: „életes halott”.
Tiszatáj Könyvek, 2016, 96 oldal, 2100 Ft
