A szerzőkhöz intézett felkérés szerint a lexikon „olyan rövid vagy közepes hosszúságú szócikkeket (6000 leütésnél, ha lehet, nem hosszabbakat) tartalmaz majd, melyeket maguk az írók fogalmaznak önmagukról, de nem önéletrajzszerűen, hanem a 3. személyű közlés – színlelt vagy valós – tárgyilagosságával, és nem is feltétlenül a lexikonírás műfaji szabályai szerint (azaz lehet a szócikk polemizáló, önironikus, példázatszerű, vagy másféle módon szépirodalmi jellegű is”.
A szerkesztő igen nagy teret engedett szerzőinek, elnézte, ha valaki messze áthágta a terjedelmi határt („nem csorbítjuk”), és egyáltalán: „a szöveget ki-ki úgy vállalja, ahogy küldi, a) ha túl komolyan, akként, b) ha első személyben – úgy, c) ha bibliografikusan: így ismétel, d) ha terjengősen – marad”. Kérdés, ilyen liberalizmus mellett van-e még értelme bármiféle megkötésnek? És kérdés az is: mire fut ki az önmagában szellemesnek tűnő ötlet? Eléggé úgy tűnik, hogy a roppant szélesen és engedékenyen megfogalmazott elvárás voltaképpen amolyan szépirodalmi művek, rövid szépprózai (verses) futamok megfogalmazására sarkallta a felkérteket. És aligha értelmezhetem másként a szócikkek zömét, melyek közt valóban akad pár iderögtönözött versike. Hiszen bár sokan teljes vagy részleges bibliográfiáját adják műveiknek, felsorolják szinte az összes kitüntetésüket, megadják születési adataikat, ismertetik pályafutásuk főbb állomásait stb., azért világos, hogy ezek az internetről, könyvtárakból könnyedén összekereshetők, ezekhez nem kell maga a szerző. (Ugyanakkor természetesen szimptomatikus, ki mit vél a saját élettényei közül feltétlenül megemlítendőnek.) Bár itt is elbizonytalanodom, hiszen a 233 válaszolóból magam 58-nak még csak a nevét sem hallottam korábban, azaz nem biztos, hogy minden esetben ismert alkotókról van szó, akiknek adatai egyszerűen kikereshetők. (Ugyanakkor persze ez jelzi az olvasottságom korlátait is.) Ezt maga Szondi is megemlíti, amikor „felfedezésszámba sorolható jelenlétek”-ről beszél. És az is kiderül, több mint 400 volt a felkértek száma, vagyis a merítés szerfölött méretes és fölöttébb szívélyes: mert hát van egyáltalán ennyi mai magyar író, aki megér egy lexikoncikket?! Az valószínűleg méltánylandó, hogy vallomása szerint el akarta kerülni bármiféle „kánontábor” megidézését. De valamilyen szempont alapján azért csak kellett szelektálnia. Hogy ez mi lehetett, arra nem tudtam rájönni. És a szócikkek alapján egyetlen írót sem fedeztem fel, vagyis az önábrázolása miatt egyetlen szerzőre sem gondoltam úgy, hogy a jövőben feltétlenül meg kellene ismernem életművét, de hát ez megint csak rávilágíthat a szellemi határaimra.
„A könyveredmény egyfajta kordokumentum is lesz egyszersmind”, írja summaként Szondi. Valóban az lett, bár az első szándék feltehetően nem ez volt. Vagy másként volt cél. Magam inkább látleletnek nevezném ezt a külsőleg sajnos elég csúnya, a szerzőkről igen silány minőségű fotókat közlő kötetet – a kortárs magyar irodalom, pontosabban mai magyar irodalmi világ című tünetegyüttes szándéktalan, de igen frappánsra sikerült kórképének.
Ami rögtön feltűnik, az a válaszolók önnön fontosságába vetett határtalan hite. Önképek, más megfogalmazásban önbevallások, önfeljelentések, amiket itt olvasunk. A könyvben szinte mindenki önmaga tartótisztje lesz. Vagy manökenje.
És önmaga temetésrendezője egyben. A szövegek akaratlanul is már halott szerzőként tekintenek a szócikkek hősére, azaz önmagukra. Sírbeszédeket hallunk, melyek szerzője egyben a szónoklat befogadója is. A jelenségről Denis Diderot pokolian epés sorai juthatnak eszébe az olvasónak: „Egyetlen ember sincs, legyen az kicsi vagy nagy, aki képzeletében ne kísérte volna végig a saját temetési menetét. Az utolsó, a valódi gyászszertartás már csak a minimum a századik a sorban.”
E szócikkek szinte mindegyike (és tisztelgő kalaplengetés a legfeljebb tucatnyi kivételnek) egy-egy megelőlegezett (ön)ravatal. És persze sirámok végtelen sora, a meg nem értettség, a mellőzöttség szavakból emelt panaszfala. A könyv azt sugallja, hogy a mai magyar író sérelmeihez-sértődéseihez képest egy Jeremiás vagy egy Jób sirámai szemsarokban elmázolt könnycseppek csupán. Hogy is kérdezte a rabbi Kohn panaszáradata után: „Te Kohn, most akkor panaszkodsz vagy dicsekszel?”
És rengetegen említik, hogy ugyan már, ők mit sem törődnek a halhatatlansággal, életművük későbbi sorsával, magasról tesznek az utókorra. De erre ismét Diderot felel: „Az utókornak címzett sértések rémületes sorozata annak a nagy tiszteletnek a jele, amellyel iránta viseltetnek. Még akkor is imádják, amikor becsmérlik.”
Siralmas végeredmény. De perverzeknek, kis adagokban fogyasztva szerfölött szórakoztató.
Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2017, 528 oldal, 3990 Ft
