Könyv

Megannyi saját ravatal

Önlexikon – Kortárs magyar írók önszócikkei

  • Bán Zoltán András
  • 2018. április 1.

Könyv

Az ötlet pofonegyszerű volt, melyet Szondi György, a könyv szerkesztője és spiritus rectora igen világosan (bár némi szellemesnek vélt helyesírási kilengésekkel: mindigderűvel, egyszerlesz; vagy archaizáló szépelgésekkel: ha ki, fotómű, homályló cél) magyaráz el a Megannyi magát ecsetelő opus című bevezetőjében.

A szerzőkhöz intézett felkérés szerint a lexikon „olyan rövid vagy közepes hosszúságú szócikkeket (6000 leütésnél, ha lehet, nem hosszabbakat) tartalmaz majd, melyeket maguk az írók fogalmaznak önmagukról, de nem önéletrajzszerűen, hanem a 3. személyű közlés – színlelt vagy valós – tárgyilagosságával, és nem is feltétlenül a lexikonírás műfaji szabályai szerint (azaz lehet a szócikk polemizáló, önironikus, példázatszerű, vagy másféle módon szépirodalmi jellegű is”.

A szerkesztő igen nagy teret engedett szerzőinek, elnézte, ha valaki messze áthágta a terjedelmi határt („nem csorbítjuk”), és egyáltalán: „a szöveget ki-ki úgy vállalja, ahogy küldi, a) ha túl komolyan, akként, b) ha első személyben – úgy, c) ha bibliografikusan: így ismétel, d) ha terjengősen – marad”. Kérdés, ilyen liberalizmus mellett van-e még értelme bármiféle megkötésnek? És kérdés az is: mire fut ki az önmagában szellemesnek tűnő ötlet? Eléggé úgy tűnik, hogy a roppant szélesen és engedékenyen megfogalmazott elvárás voltaképpen amolyan szépirodalmi művek, rövid szépprózai (verses) futamok megfogalmazására sarkallta a felkérteket. És aligha értelmezhetem másként a szócikkek zömét, melyek közt valóban akad pár iderögtönözött versike. Hiszen bár sokan teljes vagy részleges bibliográfiáját adják műveiknek, felsorolják szinte az összes kitüntetésüket, megadják születési adataikat, ismertetik pályafutásuk főbb állomásait stb., azért világos, hogy ezek az internetről, könyvtárakból könnyedén összekereshetők, ezekhez nem kell maga a szerző. (Ugyanakkor természetesen szimptomatikus, ki mit vél a saját élettényei közül feltétlenül megemlítendőnek.) Bár itt is elbizonytalanodom, hiszen a 233 válaszolóból magam 58-nak még csak a nevét sem hallottam korábban, azaz nem biztos, hogy minden esetben ismert alkotókról van szó, akiknek adatai egyszerűen kikereshetők. (Ugyanakkor persze ez jelzi az olvasottságom korlátait is.) Ezt maga Szondi is megemlíti, amikor „felfedezésszámba sorolható jelenlétek”-ről beszél. És az is kiderül, több mint 400 volt a felkértek száma, vagyis a merítés szerfölött méretes és fölöttébb szívélyes: mert hát van egyáltalán ennyi mai magyar író, aki megér egy lexikoncikket?! Az valószínűleg méltánylandó, hogy vallomása szerint el akarta kerülni bármiféle „kánontábor” megidézését. De valamilyen szempont alapján azért csak kellett szelektálnia. Hogy ez mi lehetett, arra nem tudtam rájönni. És a szócikkek alapján egyetlen írót sem fedeztem fel, vagyis az önábrázolása miatt egyetlen szerzőre sem gondoltam úgy, hogy a jövőben feltétlenül meg kellene ismernem életművét, de hát ez megint csak rávilágíthat a szellemi határaimra.

„A könyveredmény egyfajta kordokumentum is lesz egyszersmind”, írja summaként Szondi. Valóban az lett, bár az első szándék feltehetően nem ez volt. Vagy másként volt cél. Magam inkább látleletnek nevezném ezt a külsőleg sajnos elég csúnya, a szerzőkről igen silány minőségű fotókat közlő kötetet – a kortárs magyar irodalom, pontosabban mai magyar irodalmi világ című tünetegyüttes szándéktalan, de igen frappánsra sikerült kórképének.

Ami rögtön feltűnik, az a válaszolók önnön fontosságába vetett határtalan hite. Önképek, más megfogalmazásban önbevallások, önfeljelentések, amiket itt olvasunk. A könyvben szinte mindenki önmaga tartótisztje lesz. Vagy manökenje.

És önmaga temetésrendezője egyben. A szövegek akaratlanul is már halott szerzőként tekintenek a szócikkek hősére, azaz önmagukra. Sírbeszédeket hallunk, melyek szerzője egyben a szónoklat befogadója is. A jelenségről Denis Diderot pokolian epés sorai juthatnak eszébe az olvasónak: „Egyetlen ember sincs, legyen az kicsi vagy nagy, aki képzeletében ne kísérte volna végig a saját temetési menetét. Az utolsó, a valódi gyászszertartás már csak a minimum a századik a sorban.”

E szócikkek szinte mindegyike (és tisztelgő kalaplengetés a legfeljebb tucatnyi kivételnek) egy-egy megelőlegezett (ön)ravatal. És persze sirámok végtelen sora, a meg nem értettség, a mellőzöttség szavakból emelt panaszfala. A könyv azt sugallja, hogy a mai magyar író sérelmeihez-sértődéseihez képest egy Jeremiás vagy egy Jób sirámai szemsarokban elmázolt könnycseppek csupán. Hogy is kérdezte a rabbi Kohn panaszáradata után: „Te Kohn, most akkor panaszkodsz vagy dicsekszel?”

És rengetegen említik, hogy ugyan már, ők mit sem törődnek a halhatatlansággal, életművük későbbi sorsával, magasról tesznek az utókorra. De erre ismét Diderot felel: „Az utókornak címzett sértések rémületes sorozata annak a nagy tiszteletnek a jele, amellyel iránta viseltetnek. Még akkor is imádják, amikor becsmérlik.”

Siralmas végeredmény. De per­verzeknek, kis adagokban fogyasztva szerfölött szórakoztató.

 

Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó, 2017, 528 oldal, 3990 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.

„Ellentmondásos karakterek”

Az angol posztpunk zenekar 2023-ban a Reflektor Fesztivál fő fellépőjeként, tavaly pedig a Dropkick Murphys előzenekaraként lépett fel hazánkban. Ám hamarosan viszontláthatjuk őket Budapesten – immár önálló koncerten. Helsinkiben értük utol a turnézó zenekar énekesét, Charlie Steent.