HANGADÓ - Könyv

A palackszellem üzenete

Theodor W. Adorno: Az új zene filozófiája

  • Bán Zoltán András
  • 2018. június 10.

Zene

Adorno talán legvitatottabb, a maga korában rengeteget taglalt, utált és dicsőített munkája először 1949-ben jelent meg németül. Vagyis hozzánk éppen 70 év késéssel érkezett. Vajon nem jóvátehetetlenül későn?

Az 1903-ban, Frankfurtban született Theodor Wiesengrund Adorno első magyar nyelvű kötete 1970-ben jött ki, éppen egy évvel a szerző halála után. Már ez is rendkívül megkésett publikáció volt, ugyanakkor mégis kedvező pillanatban érkezett. Ugyanis ebben az évben alakult meg az Új Zenei Stúdió, a magyar zenei avantgárd élcsapat, Eötvös Péter, Jeney Zoltán, Kocsis Zoltán, Sáry László, Simon Albert és Vidovszky László vezetésével. Aki adott magára valamit (és e sorok szerzője közéjük tartozott), az a hóna alatt Adorno Zene, filozófia, társadalom című, Zoltai Dénes által válogatott és bevezetett esszékötetével érkezett a vasárnap délelőtti koncertekre, melyeket ugyan hol máshol rendezhettek volna, mint a KISZ Központi Művészegyüttesének székházában, a Rottenbiller utcában. De ne feledjük: akkor éppen Örkény egyperceseinek szellemében működött a magyar szellem. Ráadásul 1968 után voltunk, és Adorno szintén némileg tiltott gyümölcsnek számított, nem csak az avantgárd zene. (A fülszöveg siet is megjegyezni: „Adorno nem marxista”.) Remek dolog volt, hogy megjelent, hiszen első közleményként ott tündökölt Adorno egyik legmaradandóbb esszéje, a Beethoven Missa solemniséről szóló briliáns elemzés. De a könyv némely tanulmánya, így például A dzsessz erős megütközést keltett; magam akkor már Ornette Coleman, Coltrane, Eric Dolphy, Archie Shepp, vagyis nagyjából a szabad dzsessz rajongója voltam, és Adorno 1936-os (!), nagyjából a dixielandnél vagy Glenn Millernél leragadt, a szinkópát kárhoztató szövege menthetetlenül porosnak hatott. És az is volt valóban. De Adorno már akkor is a tömegkultúra (vagy eldologiasodás) ellen küzdött, és az általa ismert dzsessz ennek volt egyik reprezentálója.

Pár kisebb publikációtól eltekintve a következő fontos magyar nyelvű Adorno-könyv, A felvilágosodás dialektikája húsz évvel később jött ki magyarul, melyet 1998-ban A művészet és a művészetek című esszégyűjtemény követett, de ekkor már szinte teljesen légüres térbe érkezett mindkettő.

És most asztalunkon az egyik fő mű (pardon: Hauptwerk), mely Adorno előszava szerint a Felvilágosodás könyv „kidolgozott exkurzusa kíván lenni”.

 

A zenészek felháborodása

 

Maga a könyv nem egységes egész: voltaképpen két nagy esszé és egy bevezetés alkotja a szerfölött törékeny szerkezetet. Az első tanulmány (Schönberg és a haladás) még az amerikai emigrációban, 1941 táján keletkezett, ekkor publikálatlan maradt, de a beavatottak ismerhették; így például Thomas Mann is, aki a Doktor Faustus írásakor többek közt a kézirat hatására választotta zenei szekundánsává Adornót. Az esszé pár gondolata ott villog a regény lapjain; közülük az egyik legszebb a „reményen túli remény” eszméje. A másik, a már 1945 után írt elemzés címe: Stravinsky és a restauráció. Világos már a címekből is, hogy Adorno gondolatvilágában az egyik komponista a progressziót, a másik a regressziót képviseli. Vagy-vagy.

Ez jelentős felháborodást váltott ki a zenészek körében. Interjúkötetében Ligeti György (az ő művészetének egyébként igen nagy híve volt Adorno) a rá jellemző irtózatos szarkazmussal jellemzi a könyvet és általában véve is Adornót: „Ellentmondásos személyiség volt, egyszerre zseniális és buta. Egyszer így fogalmaztam: Adorno a legokosabb buta ember, akivel valaha is találkoztam. Véleményem szerint Az új zene filozófiája nem más, mint Stravinsky ellen irányuló revolverzsurnalizmus. Adorno a dolgokat úgy állította be, hogy Schönbergnek egyenesen a mennyországba kellett jutnia. Amit Schönberg csinált, az mind haladó volt, amit Stravinsky, az pedig barbár.”

Ez sok tekintetben persze túlzás, de hogy találó, az nehezen vitatható. Ráadásul akár az öreg Lukácsra is igaz lehet, ami azért fontos, mert Adorno könyvére roppant erővel hatott a fiatal Lukács.

Még ennél is tovább megy Richard Taruskin, a nagy zenetörténész, A nyugati zene története című irtózatos méretű és épp akkora szellemi súlyú könyvsorozata 2008-as bevezetőjében. Bár nem nevezi meg Adornót, hanem a „Nagy Vagy-Vagy problémáról” beszél általánosságban, de a vitriol ide is fröccsen: „Az efféle gondolkodáson már régóta átlátnak, csak éppen, úgy tűnik, nem a zenetudósok. Egy kurta, szabadszájú értekezés David Hackett Fischer Történészek téveszméi című műve a következő felejthetetlen példát hozza a Kérdésfelvetés téveszméi fejezetben: »Bizánci Bazileusz: lusta volt vagy disznó? És a válasz: Elképzelhető, hogy ő volt a prototípusa a lusta disznónak.«

Nincs olyan ok, ami miatt eleve el kellene utasítanunk a mellérendelést, illetve a megengedő vagylagosságot, s előnyben kellene részesítenünk a kizáró vagylagosságot. Nem választani kell a különböző dolgok között, hanem a lehetőségek szerint min­det felölelni. Nem kérdés, hogy ez vagy az. Ez is, az is, amaz is.”

Természetesen más dolog egy zenetörténet, és megint más a filozófiai típusú kérdésfeltevés. Adorno „Schönberg vagy Stravinsky?” kérdése (miként Lukács hasonló esszéje – Kafka vagy Thomas Mann? –, amelyet amúgy éppen Adorno bírált kegyetlenül az
Er­presste Versöhnung című Lukács-kritikájában) művészetfilozófiai megalapozású, és csak ebben a keretben értelmezhető helyesen.

Ráadásul Adorno tisztában volt vele, hogy könyvének filozófiája parciális jellegű, azaz nagyon is speciális eset. „A zenére is jellemző, amit Clement Greenberg ír, hogy minden művészet kettéválik giccsre és avantgárdra, és a giccs, a haszon kultúrára kényszerített parancsa már régen maga alá gyűrte a zene társadalmilag elkülönült sajátos szféráját. Ezért azok a vizsgálódások, amelyeknek az esztétikai objektivitásban rejlő igazság kibontása a tétje, egyedül a hivatalos kultúrából kizárt avantgárdra vannak utalva. A zene filozófiája ma kizárólag mint az új zene filozófiája lehetséges.”

Erre persze e sorok szerzője (Taruskin álarcában) azt mondhatná, hogy a zenének semmiféle filozófiája nem létezhet, az esztétikai objektivitással meg még sosem találkoztam. Különösen nem olyannal, mely magába rejtett bármiféle igazságot. A zenének csakis története lehetséges.

Ugyanakkor Adorno azt már nem veszi észre (vagy tapintatosan elhallgatja), hogy a giccs és az avantgárd nem alkot feltétlenül kibékíthetetlen ellentétet; ennek paradigmatikus esete Schönberg Egy varsói menekült című rémes „holokausztkantátája” 1947-ből. A filozófia Adornónál felfalja a művészetkritikát (és egyáltalán az ízlést), és végeredményben a zenetörténetet is. Történetfilozófiává válik, mint Lukácsnál a regény elmélete. Sajnos.

A fő kérdés természetesen az, miféle művészetfilozófiai alapokon áll Adorno elgondolása az új zenéről. (Melyről persze még azt sem tudjuk, micsoda, meddig terjednek a határai, és ha Schönberg és a bécsi iskola az új zene képviselője, akkor Bartók vagy Janáček vajon ide tartozik-e? Ligeti vagy Stockhausen még új zene, vagy már valami más, például az Adorno által javasolt elnevezéssel: musique informelle?)

Bonyolítja a helyzetet, hogy Adorno soha nem írt átfogó esztétikát; e téren keletkezett fő műve, az Ästhetische Theorie félig-meddig tudatos döntés révén maradt töredékben. Ráadásul hogyan is lenne írható rendszeres esztétika, ha a nagy műnek már első mondata a vállalkozás képtelenségét festi: „Manapság magától értetődővé lett, hogy a művészet terén immár semmi sem magától értetődő, sem a művészetnek az Egészhez való viszonyát tekintve, de még csak létezéshez való jogát (Existenzrecht) illetően sem.” És ha ez nem lenne elég, akkor: „Nem tudni, hogy lehetséges-e még egyáltalán művészet, hogy vajon tökéletes emancipációja után a művészet nem ásta-e alá a maga előfeltételeit, és nem ment-e veszendőbe.” Adorno szerint a műalkotás kettős karakterű: egyrészt autonóm, másrészt „fait social”, azaz társadalmi termék. Egyrészt valamiféle társadalomban keletkezett szellemi termék, mely áruvá válik, másrészt a maga autonómiájában lehántja magáról az árujelleget. Áru akar lenni, hiszen ennek hiányában lehetetlen lenne a művészet befogadása, egyáltalán hatása, ugyanakkor folyamatosan védekezik az eldologiasodás ellen. Ebből következik, hogy az úgynevezett autentikus műalkotások a maguk társadalmának öntudatlan történet­írói. A saját formájukkal írják a saját történelmüket, mely egyben annak a társadalomnak is tükre, azaz története, amelyben a műalkotás keletkezett. 
Ami Adorno szerint annyit tesz, hogy a műalkotás formaelvei akaratlanul is magukon viselik a társadalom életének alakulását. Viszont minél inkább eldologiasodik a társadalom, annál inkább áruvá lesz a művészet is. A művészet a társadalom ellenjátékosaként lép színre, de hogy egyáltalán társadalmi jelenséggé váljék, azt éppen ez az ellentétes pozíció teszi lehetővé. A művészet autonómiája egyben a társadalommal vívott szabadságharcát is jelenti, ugyanakkor ez nem valósulhat meg csak a társadalmon belül. A műalkotás rab, mely folyvást a szabadulásáért küzd, de erre csak akkor lehet képes, ha megmarad rabságában, azaz nem lép ki a társadalomból, pusztán azért sem, mivel ez lehetetlen, követelje mégoly nagy hangon a mindenkori avantgárd.

 

Az, és mégsem az

 

Adorno paradoxonokat bőséggel görgető (ráadásul itt most erősen leegyszerűsítve felsorolt) tézissorozata amolyan dupla fenekű elmélet: egyrészt nagy művészetet követel, másrészt csak akkor tartja lehetségesnek ezt, ha az „autentikus” műalkotás, vagyis a „nagy mű” folyamatosan leleplezi önmagát mint formát, azaz ha magának a műalkotásnak a formájába beépül önnön lehetetlenségének tudata. 
Azt gondolnánk, ez a modernitás korában válik teljessé. Mindamellett Adorno eszménye, a számára ideáltipikus műalkotás követelménye nem elsősorban a 20. század művészeti jelenségeire vonatkozik, hiszen már Beethoven Missa Solemnisét elemző esszéjében is a darab legfőbb jellegzetességeként a törést nevezte meg, vagyis azt az eljárást, hogy Beethoven folyamatosan megtöri a formálást, megtöri a harmonikus egységet, és ezáltal felmutatja, miért is lehetetlen immár (azaz a 19. század első felében) naiv-vallásos misét írni. A forma folyamatosan reflektál önmagára, ez lenne a lényege, és ebben a reflexióban megmutatja önmaga abszurditását (ugyanakkor éppen egy misében jeleníti meg az istentől elhagyott világ állapotát, azaz válik kora akaratlan történetírójává, vagy ha úgy tetszik, történetfilozófusává). 
Vagyis a nagy mű olyan műalkotás, mely az, és mégsem az.

„A mai művészet feladata, hogy káoszt vigyen a rendbe”, írja a Minima moralia című aforizmagyűjteményében Adorno, és ennél jobban nem is foglalhatja össze önnön elgondolását. Adorno követelése az egyszerre kint és bent is egeret fogó macskára emlékeztet. Autentikus mű csak akkor keletkezhet, ha bevallja, hogy immár nem rendelkezik ama feltételekkel, melyek lehetővé tennék a szabad, minden kötöttségtől mentes, teljesen adekvát formálást. Éppen ezért minden harmónia vagy valamiféle rend a hazugságot terjeszti, azt, hogy lehetséges a világban a megbékélés a valósággal. Münchhausen báró esete ez, aki saját hajánál fogva akarja kirántani magát a mocsárból. Ez lenne Schönberg. Stravinsky meg talán az, aki úszik a mocsárban, de közben pontosan ábrázolja. Adorno szemében minden autentikus mű Beckett drámájának címét variálja: Fin de partie, azaz Végjáték. A játszma már akkor véget ért, mielőtt elkezdődött. Ám akkor is le kell játszani. De csakis az Adorno-féle szabályok szerint: Auschwitz után barbár dolog verset (regényt, drámát, szimfóniát, vonósnégyest) írni, de ha mégis, akkor a műnek tartalmaznia (vagy minimum sugallnia) kell a gondolatot, hogy ugyanis Auschwitz után barbár dolog művészetet csinálni. Aligha véletlen, hogy Adorno Beckett darabjáról írta az egyik legmélyebb irodalmi esszéjét.

Az új zene Adorno látomásában Krisztus, a Bárány arcvonásait viseli: „Magára vette a világ minden sötétségét és bűnét. E zene minden boldogságát a boldogtalanság felismerése adja; minden szépségét pedig az, hogy megtagadja magától a szépség látszatát. (...) Süket fülekre talál, visszhangtalan marad. S míg a meghallgatott zene körül ragyogó kristállyá sűrűsödik az idő, addig a meg nem hallgatott zene az üres időbe hullik, akár egy rontó varázsgömbbe. E végső tapasztalatot, a teljes elfeledettséget, amelyen a mechanikus zene óráról órára keresztülmegy, az új zene spontánul veszi célba. Az új zene a valódi palackposta.”

Némileg ilyennek hat ma Adorno könyve is. Üzenet a palackban, de korántsem biztos, hogy a palack célba ér. Vagy ha mégis, nem biztos, hogy kinyitják, és ha mégis, nem biztos, hogy képesek lesznek a benne rejlő üzenetet megfejteni, vagy egyáltalán elolvasni. De még az is lehet, hogy aki megtalálja, úgy véli: ez a palack üres – meglehet, egykor lakott volt, de immár se szelleme, se üzenete.

Fordította Csobó Péter György. Rózsavölgyi és társa, 2017, 238 oldal, 3490 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Levél egy távoli galaxisból

Mészáros Lőrinc olyan, mint a milói Vénusz. De már nem sokáig. Ő sem valódi, s róla is hiányzik ez-az (nem, a ruha pont nem). De semmi vész, a hiány pótlása folyamatban van, valahogy úgy kell elképzelni, mint a diósgyőri vár felújítását, felépítik vasbetonból, amit lecsupáltak a századok. Mészáros Lőrincnek a története hiányos, az nem lett rendesen kitalálva.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.