Bán Zoltán András

A balzsamos novemberi őszben semmi franciás könnyedség nincs lépteimben, melyekkel kis rőzse-dalokat dúdolva magam elé nem a Gare du Nord, hanem törzskocsmám felé baktatok, hogy végre elkezdjem szellemtörténeti jelentőségűnek célzott előadás-sorozatomat a Magyar Mámor történetéről.

Fodor Géza emlékének Az európai kultúra megszokott jelensége, hogy kultúrhéroszokat teremt. Talán ama hiányérzettől indíttatva, ami a totális szekularizáció idején elfogja az istentől elhagyott világ lakóit. Ha nem lennének kultúrhéroszok, fel kellene őket találni. Mindez nagyjából a romantika korszakára tehető. Németországban Goethe, nagyobb mértékben Beethoven (később Hölderlin) említhető, Angliában talán Byron, az oroszoknál Puskin (némileg Dosztojevszkij és Tolsztoj), a franciáknál Balzac, a sátános Baudelaire, később az elhallgató Rimbaud.

Az ötlet szerfölött egyszerű. Vegyük József Attila Hazám című 1937-es versét, adjuk „magyar értelmiségiek” elé, és kérdjük meg, mit gondolnak ma a hazáról, a sajátjukról, a választottról, netán a kényszerű hazáról, és arról a közegről, melyben állítólag nem elég, hogy halniuk, de még élniük is kell. József Attila költeménye hálás alapszöveg, mert meghökkentően sok szállóigét görget.

Ha most a szokásokhoz híven azzal kellene kezdenem, hogy az „előző rész tartalmából”, fölötte nagy zavarban lennék, mivel legföljebb pár fröccsnyi töredékre emlékszem a tegnapból, amikor is megérkeztünk Dunaalmásra, hogy lerójuk tiszteletünket Petri György és múzsája, Nagy Maya sírjánál.

Könyvfesztivál van, ünnep van: 30 év után újra megjelent Zsolt Béla kimagasló memoárja, a Kilenc koffer. Bán Zoltán András néhány éve mindent elmondott az íróról, akinek a pályája paradigmatikus esete a magyar zsidóság történetének.

Farsang utóján, ahogy az antialkoholista Kálnoky László írta, meglehetősen vonszolt léptekkel közeledem törzsasztalom felé a „Kicsit szomorkás a hangulatom máma” című slágert maga elé dúdoló romkocsma-övezetben, ám elhatározásom az elmúlt évben magamba döntött hordók ellenére továbbra is sziklaszilárd: ma végre belekezdek sorsdöntő előadás-sorozatomban a Magyar Mámor történetéről.

Amint az utóbbi hetekben örömtelien sokasodó számú egyik tüntetés végeztével befordulok a kocsmámat rejtő romsikátorba, azon kapom magam, hogy akaratlanul is a „Sej, a mi lobogónkat” kezdetű dalt dúdolom magam elé, különös tekintettel a „fényes szellők fújják” sorra.

Az öreg ősz tartogat néhány szép napot a romkocsmaövezetben elhelyezkedő törzshelyünk vendégeinek; a gyenge, de azért még nem teljes érelmeszesedésben szenvedő Napocska cirmos fényekkel cirógatja az abroszokat, és a sejtekbe költöző jó érzés üdvözletére hamarosan rendelek egy szőke fröccsöt, hogy aztán haladéktalanul belefogjak immár hónapok óta esedékes, de mindeddig szomorú halasztást szenvedett előadásomba a magyar mámor történetéről – mondtam magamnak, mikor szinte a magyar jakobinusok tetterejét idéző járással beléptem a vendéglőm ajtaján.