Bán Zoltán András

Noé vendéglője

Tizenkilencedik számla – Fizessen a Mutter Merkel!

  • Bán Zoltán András
  • 2015. október 24.

Egotrip

„A kezdődő ősz Budapesten még tartogat néhány szép napot”, gondolom Hoffmann Gluck lovag című, Berlinben kezdődő novellájának modorában, miközben a romkocsma-övezetben megbúvó menedékem felé igyekszem, hogy végre elkezdjem a magyar szellem történetében később feltehetően döntőnek bizonyuló előadás-sorozatomat a Magyar Mámor történetéről. De ki tudná lefesteni meg­rökönyödésemet, amint az Uránia Nemzeti Filmszínháznál a megszokott és decens hajlék­talansereg helyett az egyenesen a földönfutók külsejének stílusjegyeit magukon viselő bajszos férfiak, kendős nők és sivalkodó gyerekek roppant menetével találom szembe magam; hátukon, kezükben hevenyészett batyuk, maguk után vonszolt, tömött bevásárlókocsijukból ásványvizes palackok nyaka kukucskál ki, mint csecsemők feje a határ menti bozótosból. Olykor szavalókórussá alakulnak, de nem azt skandálják, hogy „Éljen Rákosi, éljen a Párt!”, vagy „Magyarország jobban teljesít”, hanem azt, hogy „Freedom! Freedom!” és „No camp!”, mely utóbbi feltehetően nem azt akarja kifejezni, hogy elutasítják Susan Sontagnak az 1960-as években megalkotott és nálunk is gyakran idézett camp-elméletét, miszerint egy műalkotás lehet annyira rossz, hogy az már szinte jó.

Ahogy belépek a törzskocsmám kertjébe, azt látom, hogy a szokásos csövesekkel elvegyülve a menet éppen megpihenő tagjai hevernek a földön. A minden helyzetben leleményes Fizetőpincér szendvicsekkel, vízzel, teával kínálja őket, miközben egészében is egy olyan férfiú benyomását kelti, aki mintha a Szentszék Főalamizsnása lenne, és ezt mormolja az egyáltalán nem a keresztény értékek mentén sorokba rendeződő tömeg felé: „Mert éheztem, és ennem adtatok; szomjúhoztam, és innom adtatok; jövevény voltam, és befogadtatok engem; mezítelen voltam, és megruháztatok; beteg voltam, és meglátogattatok; fogoly voltam és eljöttetek hozzám. Máté 25: 35-36.”

– Látja, tévedett! – kiáltja felém a Táltos, aki már teljes mértékben kiheverte a Petri György sírjánál tett látogatásunk fájdalmas utórezgéseit. – Maga másfél hónapja azt állította, hogy fölöslegesen veszem olyan komolyan azt a határzárnak nevezett kerítést, melyet a nálunk menedéket kérők ellen építenek, hiszen az egész csak blöff, melyet úgysem fognak kivitelezni. És lám, már áll is a drótsövény, már friss katonák őrzik, már új törvények uralkodnak, melyek egyik legiszonyatosabbika, hogy bármiféle házkutatási parancs vagy hatósági papír nélkül, pusztán a gyanú alapján átvizslathatják lakásunkat, ha felmerül az alapos sejtelem, hogy esetleg menekültet rejtegetünk a könyvszekrényünkben vagy a fürdőkádban.

– És az alapos gyanú a mindenkori szomszéd alakjában garantáltan föl fog merülni, kedves uram – kapcsolódik be a beszélgetésbe Nemetschek, aki két hete jött ki a kórházból, ahol megreparálták az ugyancsak a Petri-emléktúrán szerzett különféle sérüléseit. – És látva e hozzám hasonlóan nincstelen menetet, ugyan kinek ne jutnának eszébe Kosztolányi Dezső halhatatlan sorai: „Térdelve, föltárt hassal, láncra kötve, / templomba, kórházakba, börtönökbe / lassan vonul a roppant karaván.”

– Nincs szomszédom, és ma nem fizetek – vetem oda megvetően, miközben a Táltos, aki – hasonlóan a Gőzgép szánkós főnökéhez – a kormány feltétlen hívéből szép fokozatosan
a kormány éles ostorozója lett, már elő is kapja fekete jegyzetfüzetét, hogy szózatot intézzen az egybegyűltekhez, magam meg rezignáltan törődöm bele, hogy ezúttal sem leszek képes elkezdeni másfél éve meghirdetett előadásomat, mivel ma a Táltos akarja vinni a főszerepet. És már kezdi is:

– Tisztelt menekültek! Átérzem fájdalmatok, hiszen életem egy zavaros időszakában, valamikor az 1970-es években, Münchenben…

– Most jött a hír: München megtelt – kotyog közbe az egyik hajléktalan, felnézve laptop­jából…

– …ahová ti most igyekeztek, magam is úgy döntöttem egy Rolling Stones-koncert után, hogy Kádár és Brutyó János Magyarországa helyett inkább az emigráció keserű kenyerét választom. De aztán a magyar irodalom visszahívott, jöttem, mert az anyanyelvemtől nem tudtam elszakadni, írnom kell...

– Hol szírjaink domborulnak… És az meg sem fordult a fejében, hogy ezek a szerencsétlen elgyötörtek egy kukkot sem értenek a maga anyanyelvén? Hajléktalan barátaink közt meg nem látok egyetlen pastu tolmácsot sem… – vetem oda élénk gúnnyal, de a Táltos nem hagyja magát, és felkiált: – A zene nyelvén mindenki ért! – azzal alföldi tarisznyájából előkapja furulyáját, és elkezdi fújni az Elindultam szép hazámból című népdalt. – Maga Bartók Béla, készülő regényem egyik főhőse játszotta ezt majdnem pontosan 75 évvel ezelőtt, utolsó budapesti koncertjén, hogy aztán Svájc érintésével 1940. október 20-án hajóra szálljon Lisszabonban, és alig két hét múlva már bájos felesége társaságában adja elő New Yorkban egyik fő művét, a két zongorára és ütőhangszerekre komponált Szonátát. Mert Bartók tudta, mikor kell nemet mondani, amikor azt írta, hogy: „Ha valaki itt marad, hol­ott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, ami itt történik.” Bartók Béla volt a mi legnagyobb menekültünk, ő, aki annak ellenére fordított hátat ennek a lángoktól ölelt országnak, hogy Amerikáról azt írta: „Én ebben az országban élni nem tudok.” Van tehát olyan pillanat, amikor az emigráció erkölcsi kötelesség. Támogatlak tehát titeket, drága migráns barátaim! És ezennel meghívlak titeket egy…

De a Táltos pohárköszöntőjére már nem kerülhet sor, mert ebben a pillanatban rettentő dübörgéssel csuklós buszok hada gördül a kocsma elé, a menekültek fölnyomakodnak rá, hogy pillanatokon belül BKV-bérlet nélkül is elinduljanak szép hazánkból.

Ám alighogy integetnénk az utolsó busznak, Szabó Ervinné rohan be kétségbeesett sikolyokkal: – Segítség! A régi ávós szembeszomszédom feljelentése alapján, akinek gyanús lett a vendégem hosszú szakálla és akcentusos kiejtése, felszólítás nélkül behatolt a lakásomba a Készenléti Csoport, és letartóztatta Nyikolájt mint erősen terroristagyanús menekültet!

– De ki az a Nyikoláj, szentem?! – kiált fel a Táltos, és vénülő kezekkel fogja át élete párja vállát.

Mire Nemetschek egy drámai rezonőr hidegségével: – Hát a Sztarec, kedves balsikerű disszidensem. De amúgy jó napom van, hiszen sikerült az egyik tovabuszozó menekült zsebébe csempésznem a 19. számlát! Fizessen csak a Mutter Merkel!

Neked ajánljuk