De alighogy helyet foglalok törzsasztalomnál és tekintetemet büszkén végigjártatom a Mámor kiskönyvtárát tartalmazó kispolcomon, úgy tervezve, hogy onnan előrántom Charles Baudelaire Spleen de Paris kötetét, azt kell hallanom, hogy a TÁLTOS, noha még csak a szombat délelőttöt kaparta ki számára az Idő, már zivatar-részegen ül a MAMA (Magyar Művészeti Alkotóház) nevű kétharmados szervezettől kapott laptopja előtt, és ezt kántálja:
„PÁRIS ó PÁRIS mennyi szép ember ölte meg ott magát / és ki tudja miért / nem látod hogy az élet arany fészkében ülsz / most PÁRIS ringat bennünket mondta szittya egészen / megfeledkezve a tripperéről / egyszer már angyalvért fejtem itt a csillagokból / hozzáképest szódaviz volt az anyám teje / tüzd föl a szárnyaidat / holnap elmegyünk GRIZETTE-hez holnap osztrigát fogunk enni a boulevard italien-en / hát igen / igen / nagyon szomoru voltam s éreztem beteg lábaimon hogyan / nőnek a körmök / ó jaj / jaj”.
– Ó jaj, ó jaj! – csatlakozik hozzá most siratóasszonyként sokszor eltévelygett, de mindig visszanyert párja, SZABÓ ERVINNÉ, és közben folyamatosan fordítja franciából a képernyőn futó híreket.
– Kassák volt az első magyar hippi, istenem – sóhajtozik a TÁLTOS; én meg odaintem a FIZETŐPINCÉRt és egy hirtelen jött ötlettől vezérelve felszólítom, hogy vigyen egy általam kieszelt italt a herélt gall kakas bánatába zuhant költőnek. – És ugyan mifeneféle lenne az? – kérdi az élete zömét mindenféle eszement rendelések közt töltő és ettől rezignálódó gazda. De miután belesúgom a fülébe a receptet, elégedetten bólint: – Remek ötlet. Nem kérdés, hogy mától ezt felveszem az itallapra – dörzsöli a kezét, hogy kisvártatva már le is tegye a TÁLTOS asztalára a félliteres korsóban kotyogó italt. De ki tudná leírni (hacsak én nem…) a kurucos copfú alkotóművész megdöbbent arckinyomatát, miután az első korty után felmerül a pohár felszínéről: – Mi ez!?
– Ez a Kassák-fröccs, mon excellent ami. Korsónyi friss csapvíz, mely fölött a gazda elröptette a nikkelszamovárt – jelentem ki könyörtelenül.
– De hát ez rettenetes! Ez csupán arra jó, hogy csillapítsa a szomjat!
– Miért, mit gondol, Kassák mi másra használta? Ne feledje, kedves uram, hogy a Párizsig tartó gyalogúton sokszor erősen eltikkadt, és örült, ha talált egy kutat az országút mellett, mivel falun még az ivóvízért is pénzt kért a zsírgazdag bajor vagy breton portán pöffeszkedő paraszt. Kassák szegény volt, egyáltalán nem ivott alkoholt, és köpött az államra, legyen az bármilyen színű is. Miközben maga meg a MAMA csecsén csügg. Tudok róla, széppajtásom, mivel úgy hírlik, hogy suba rosa, azaz pásztorsuba alatt, de nemrég visszakönyörögte magát a szórványmagyarok közé.
– Kell a pénz, filológus uram – suttogja lesütött szemmel Szabó Ervinné. – A közkönyvtárosi fizetésből nem jövünk ki. De az is hírlik, hogy a MAMA könyvtárosnőt keres. Ugye maga is úgy véli, hogy nem vagyok még egészen alkalmatlan? – villantja rám kacéran mosolyát.
– Istenem! – kiált fel a TÁLTOS. És már nyeríti is tovább: „PÁRIS! PÁRIS! ady endre látott téged meztelenül s a te véres romjaid fölött / született meg guillaume apollinaire a szimultanista költő / tisztán éreztük hogy zarándokszagunk van / és mentünk naponta 60-70 kilométert / és mentünk a vastorony árnyéka felé / a franciák azért mégis nagyon hasonlitanak a belgákhoz / Bajorországban laknak a legemberségesebb fajankók / lehet hogy a jó maláta sörtől ilyenek…” Óh! És én még azt terveztem, hogy bejárom Kassák útját, és egyedül elgyaloglok Párizsba! És aztán visszatértemkor Melinda vár Hegyeshalomnál. De ennek vége! Párizs bezárult. Európa bezárult. Kerítéseken kellene átmásznom, tönkrement szír kebabosok és terroristák társaságában. Sírni, sírni, sírni, ahogy a maga kedvenc költője írta.
– Ugyan kérem, maga kimondottan élvezi, hogy egy tragédia részese lehet, ha csak távolról is… – raccsolja most a sarokból egy ösztövér, ősz, jezsuitafrizurájú, roppant magas és vékony, de egyértelműen szálkás izmú figura. – Maga bölcseletileg meglehetősen pallérozatlan, kedves TÁLTOS uram, ha megengedi, hogy magam is így szólítsam. Mert ha nem lenne az, tudná, hogyan kell a valóságos tragédiákkal kapcsolatos érzelmeinket helyesen értelmezni. Vegyük például Edmund Burke idevágó nézeteit a saját fordításomban – mondja professzoros hangon, én meg meghökkenve látom, hogy makulátlan zakója zsebébe nyúl, és előhalászva onnan egy kézirathalmazt, máris olvassa: „Meggyőződésem, hogy bajba jutott embertársaink szomorú érzelmei, szerencsétlenségei és kínjai bizonyos mértékig gyönyörködtetnek minket, ráadásul nem is csekély mértékben. Mert legyen bármilyen is a hatás, ha nem arra késztet minket, hogy elkerüljük, hanem éppen ellenkezőleg, arra sarkall, hogy közelebb kerüljünk hozzá, akkor meglátásom szerint valamiféle gyönyört vagy örömet kell éreznünk az ilyes tárgyak vizslatásakor.”
– Mon Dieu – sóhajtja elhaló hangon Szabó Ervinné. – Micsoda éles elme… – azzal poharát megvillanó szemmel, hátralökött hajjal a VÁNDORFILOZÓFUS felé emeli.
– Hűha, úgy látszik, dobta a SZTARECet… – suttogja a fülembe izgatottan a nemrég érkezett NEMETSCHEK. – Kaphatnék valamit?
– Kérjen a Burke-szakértőtől! – vetem oda sértetten, ám a VÁNDORFILOZÓFUS most feláll és ugyancsak Melinda felé emeli poharát, amelynek tartalmában a kocsma közönsége egyöntetű rémülettel ismeri fel az úgynevezett tehéntej nehezen leplezhető színét és állagát.
– Merci, Madame, de szerény viszonzás gyanánt hadd folytassam ura érzelmeinek további elemzését a nagy Burke szavaival: „Semmiféle látványt nem ácsingózunk annyira, mint a borzasztó szerencsétlenségekét.” Mint a mostani párizsi, teszem hozzá már én. És a balsors mindig gyönyört kelt, ne tagadják, hölgyeim és uraim. Ám e gyönyörbe, folytatja Burke, „nem kevés rosszérzés vegyül. A gyönyörünk megakadályozza, hogy kerüljük a balvégzet látványát, ugyanakkor arra ösztökél, hogy a szenvedők segélyezésével segítsünk magunkon.” Vagyis az empátia egyben önzés is. De hogy ebbe a hibába ne essünk, és mivel látom, hogy TÁLTOS uram is szenved, nem csupán Párizs, de a gunyoros Kassák-fröccs miatt is, mielőtt folytatnám előadásomat, mai hősünk, az ír Edmund tiszteletére hadd hozassak pár üveg ír whiskyt a gyülekezetnek, egyben magamhoz rendelve a mai és a holnapi, vagyis a huszadik és a huszonegyedik számlát!
