Zsolt Béla pályája paradigmatikus esete a magyar zsidóság történetének: először lelkes asszimiláció, hazafiság, majd kiábrándulás az első világháborúban, később a forradalmakban, rémület és tanácstalanság az erősödő antiszemitizmus korában, és aztán a végpont, a szeretett haza utolsó árulása, Auschwitz. Publicisztikája ma aktuálisabb, mint valaha.
| ||
1895-ben született Komáromban; zsidó családi múltját az álmos, de üdvös állandóság jellemzi: "anyai dédapám és nagyapám száz éven át ugyanabban a házban voltak tímármesterek, apai dédapám és dédanyám ugyanabban a házban kocsmárosok" - írja Villámcsapás (1937) című önéletrajzi regényében.
A kezdet
Kezdetben még nincs semmiféle diszharmónia, a sikeres asszimiláció fénykora ez; így vall róla a főhős, Schwarz András, Zsolt egyértelmű alteregója: "Az én családom és jómagam nem tartoztunk az úgynevezett elnyomottak, kisemmizettek, kirekesztettek közé. Évtizedek óta nyitva állt előttünk a polgárosodás, a vagyonosodás, a művelődés útja." A szinte tökéletesen asszimilálódott kisgyermek, és a korban ez is paradigmatikus, inkább "magyar", mint "zsidó": "Magyar nacionalizmusom offenzív, regényes, büszke indulat volt. A zsidóságom védekező, sokszor igen szégyenkező, de a legszenzibilisebb. A stájer kisasszonyomnak, aki gúnyolta a magyarokat, majdnem nekimentem, de ha valaki a zsidóságomat érintette, úgy tiltakoztam és védekeztem, mint valaki, akire rábizonyítottak valami bűnt, nem is tagad, csak kétségbeesve magyarázkodik."
A valóságos, nem regényes Zsolt Béla Pesten magyar-latin szakos, de az elsők közt sorozzák be; a háborúból súlyos sebesüléssel tér vissza, Nagyváradon ápolják, ahol 1918-ban újságíró lesz, és itt derül ki, hogy noha költőként Ady is becsülte (talán azért, mert egyértelműen Ady-epigon volt?), igazából a prózához, azon belül is a politikai publicisztikához van tehetsége. Innen indulva Zsolt fokozatosan az egyik legjelentősebb politikai újságírója lett a két világháború közti Magyarországnak - gondolkodásban, nyelvhasználatban egyaránt radikális; metsző humorú, villogóan okos, ragyogó politikai elemző, megalkuvás nélküli, félelmetes debatter. Budapestre 1920-ban jön; előbb Bródy Sándor támogatja, aztán hamarosan felkapott zsurnaliszta lesz, az Újság - Márai mellett - legnépszerűbb kolumnistája, majd a harmincas években A Toll című, szerfölött urbánus lap főszerkesztője; itteni tevékenysége legnevezetesebb eseménye az Ady- felülvizsgálatot kezdeményező Kosztolányi-cikk közlése 1929-ben, illetve József Attila "kivégző" kritikája Babits Az istenek halnak, az ember él című kötetéről, 1930-ból.
Ez volt élete talán legsikeresebb szakasza. Szeretetre vágyó, ám azt mindig némi bizalmatlansággal fogadó, racionális, ugyanakkor szinte a szentimentalizmusig empatikus, költőként Adyt és Babitsot követő, a szépség ábrázolására törekvő, ám a korántsem költői hangulatú politikai újságírást szinte szerelmi szenvedéllyel űző, ellentmondásos alakját 1950-es nekrológjában Kellér Andor örökítette meg legplasztikusabban: "Többnyire kócos volt, nyakkendője félrecsúszott, ruhája lehamuzott; nyolcvan-száz cigarettát szívott naponta és szüntelen kávézott. Ágyban vagy kávéházi asztalnál szeretett élni és dolgozni. Az ágy eleinte betegségének kényszere volt, később életformává vált nála. A kávéház, ahová betette a lábát, benépesedett, a lap, ahová írt, olvasott és népszerű lett. Mindenkit kivallatott, minden érdekelte."
A vég
Erősen önéletrajzi alapú regényeiben elsősorban a hazai zsidó kis- és középpolgárság napi gondjait ábrázolta, de - szemben pályatársával, a "magyar zsidó irodalom" vagy "zsidó magyar irodalom" világirodalmi rangú, sajnos kevéssé ismert képviselőjével, Pap Károllyal - nem volt elkötelezett "zsidó író", a zsidóság problémáit egy pillanatra sem szakította el a magyarság vagy az ország sorskérdéseitől. A zsidó asszimilációt befejezett és adott tényként kezelte, és ennek felmondását mind zsidó, mind magyar oldalról végzetes lépésnek tekintette. Többek közt ezért gondolta öngyilkos és bűnös módon tévesnek Pap 1943-ban levont végső konzekvenciáját, miszerint az asszimiláció félresiklott, és a kudarcot vallott magyar zsidóságnak nincs más lehetősége, mint hogy visszavonuljon a gettóba, és nemzeti kisebbségként folytassa tovább életét. Rendkívüli volumenű újságírói tevékenysége ellenére az ország folyamatos megtébolyodását természetesen ő sem tudta megállítani: 1942-ben Ukrajnába vitték munkaszolgálatosként, később a nagyváradi gettó foglya lett, innen a németekkel komoly pénzért megegyező Kasztner Rezső akkoriban nagy port felvert akciója révén mintegy az utolsó utáni pillanatban menekítették ki előbb Bergen-Belsenbe, majd Svájcba. Felesége családja feltehetően Auschwitzban pusztult el.
E rettenetes kalandjainak a Kilenc koffer című befejezetlen, a Haladás című, általa főszerkesztett újságban sorozatként közölt, könyv formában csak jóval halála után, 1980-ban, Kőszeg Ferenc szerkesztésében kiadott memoárjában - alighanem élete legjelentősebb művében - állított emléket. A háború lezárása után Zsolt ismét nagy reményekkel és a korábbihoz hasonló radikális liberalizmussal vágott bele az újságírásba (Halál Budapesten című regénye töredékben maradt, nyilván fontosabbnak találta a politikacsinálást). De ez a fajta, radikális, demokratikus liberalizmus soha nem volt népszerű Magyarországon, cikkei most is ellenszenvet keltettek, mind a bal-, mind a jobboldalon; érdekesség, hogy a kommunisták részéről Lukács György támadta a legélesebben és persze a legokosabban is. Zsolt mégsem adta fel, ám a harcot már nem tudta folytatni; a két világháborúban szerzett különféle betegségei, a folyamatos testi szenvedések korán felőrölték: 1949-ben, szinte közvetlenül a Rákosi-féle hatalomátvétel előtt hunyt el Budapesten.
A magyar sztálinizmus bukása után sem tartozott a kedvelt vagy idézett szerzők közé. Neve legfeljebb udvarias felsorolásokban bukkant elő a szocializmus éveiben, és mindössze egyetlen regényét (Kínos ügy) adták ki újra, 1970-ben, Kőszeg Ferenc alapos, egy felfedező lelkesedésével írt utószavával. Pályájáról értékes, adatokban megbízható, de korántsem teljes képet adó kismonográfiát írt Nagy Sz. Péter (Akadémiai Kiadó, 1990). Úgy tűnik, most kezdődik meg újrafelfedezése, hiszen 2007-ben két regényét is újból publikálták (Házassággal végződik; Adunaparti nő) - más kérdés, hogy tökéletesen félrevezető fülszöveggel, abszurdul handabandázó óriásplakátokkal. Érdekes, de erősen közepes, legkivált pusztán dokumentumként élvezhető regényei kiadásánál sokkal sürgetőbb feladat a publicisztikájának gondosan szerkesztett, filológiailag megbízható kiadása, ugyanis A végzetes toll című, sajtóhibákkal zsúfolt kötete (Válogatta és szerkesztette Bozóki András. Századvég Kiadó, 1992) ebből a szempontból csapnivaló.
Haza és erotika
| ||
Zsolt pályájának tragikuma feltehetően abban áll, hogy noha egész életét és tolla minden csepp tintáját a hazája, a magyar haza iránti szeretet vezérelte, ez a haza, ez az imádva szeretett náció nem fogadta el szellemi áldozatát, nem kért zsidó ajánlatából, bezárta megtagadott, pontosabban semmibe vett zsidó sorsába, és mint egy makacs, tolakodó, reménytelen szerelmesnek, folyamatosan kosarat adott neki.
A Kilenc kofferben tett vallomása annál megrendítőbb, mivel már a gázkamrák előterében született: "Ez a haza nekem mindig fontosabb ügy volt, mint körülöttem a legtöbb embernek: lázasan foglalkoztam vele írásban, szóban és álmaimban, és voltak évek, éppen fiatal éveim, amikor pld. a szerelmet majdhogy nem is vettem tudomásul tőle. Ez akkor volt, amikor a két forradalom bukása után, évekig, közel egy évtizedig, még mindig vártam, hogy politikai eszményeim megint felülkerekednek és száműzött eszményképeim és barátaim visszatérnek, és megmentik a gazemberektől és fuserektől a hazát. Majdnem tíz évig vártam, s nem volt szeretőm sem. (...) S jöttek a még fiatal évek, amelyek alatt az idő és a természet sok mindent eltompított, sőt regenerált is, de igazában sohasem tudtam meg többé, mi a jó közérzés. A rossz íz végig megmaradt az ételemben-italomban, s állandóan úgy éreztem, mintha azzal, hogy mást is teszek-veszek a világban, mint a politikai és a vele összefüggő szellemi harcban gyűlölködöm és rajongok, hűtlenséget követnék el. S még ölelkezés közben is bűntudatom volt, hogy ebben a kapcsolatban olyasmit tékozlok el, amit egyedül fontos szenvedélyemnek kellene rezerválnom." Igen, Zsolt Béla a politika nagy erotikusai közé tartozott, akik minden szexuális szenvedélyüket a társadalmi harcba vetették bele, abban tombolták ki; jellemző a Kellér Andor által közölt anekdota: friss házasként reggel felébredt, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte kissé megriadt feleségével: "A Bethlen-szisztémát meg kell dönteni!"
Zsolt demokrata volt, polgári demokrata, abban a korszakban, amelynek nem volt füle ennek meghallására. A népiekkel folytatott vitájában is a demokrácia követelése a főszólam: "Politikai és társadalmi demokráciánkat etimológiailag értelmezzük: azt akarjuk, hogy a démosz, a nép jogai és javai birtokába jusson, és csak egy osztatlan népet ismerünk, amelyben a paraszt, a polgár és a proletár látható határok nélkül forrhat össze. A paraszt harcát a jogokért és a földért, a paraszt civilizálásáért folyó harcot éppúgy vállaljuk, ahogyan a városi polgár ügye a mi ügyünk, ha az állami mindenhatósággal és a gazdaságilag erősek mértéktelenségével kerül szembe, s ahogy a proletariátus jogos szociális és szociálpolitikai küzdelmeivel is szolidárisak vagyunk."
De Zsolt nem ült fel a népi mozgalom misztikájának, mely az absztrakt parasztban látta a megváltás hordozóját. "Mi tehát nem a faj mitikus ősforrását látjuk a parasztban, hanem egy demokratikus magyar társadalom reménybeli alapépítményét." Megvetéssel és metsző gúnnyal beszélt azokról (a legádázabbul Illyést támadta), akik egyszerre felfedezték a magyar parasztot, hogy aztán mintegy irodalmilag is kisajátítsák maguknak. A következő sorok félreérthetetlenül Illyés felé vágnak: "A népi irodalom új frontjának egyik legtehetségesebb képviselője nemrégiben egyszerűen kétségbe vonta, hogy városi születésű emberből jó költő lehet; a városi regény vagy színdarab, ha esztétikailag kifogástalan is, nekik csak zsurnalizmus vagy kolportázsfércmű" (Még egyszer a paraszt, 1935).
Kávéházi irodalom
| ||
Zsolt Béla kétségtelenül kávéházi író volt, a kávéházi, nagyrészt a zsurnalizmussal nászra lépett magyar irodalom klasszikus képviselője, aki életmódjában is megtestesítette a kávéházban nevelkedett, ott szocializálódott és a rajta kívül fekvő életet részben csakis a hatalmas üvegablakokon át érzékelő középosztálybeli polgárt. És - tudva természetesen helyzete partikularitását - büszkén megvédte ezt a kávéházi kultúrát, ha "Prügelknabe"-ként kezelték és rajta vertek le mindent, elsősorban megint csak a népiesek. "Akik most a falu szabadságáért és felemelkedéséért küzdenek, mégsem a faluban, hanem bent a városban keresik a frontot, amely ellen harcolni lehet a faluért. A kávéház ellen harcolnak, mintha a kávéháztól függne legalább annyi, mint a képviselőháztól." Cikke végén mégis kezet nyújt, partnereket keres: "S ha őszintén keresnék a harchoz a szövetségeseket, tanulmányút nélkül is megtalálhatnák azokat az egyívásúakat, akiket minden faji és etnográfiai azonosságnál szorosabban egymás mellé rendel a városi, falusi és tanyai magyar élet egyforma vigasztalansága" - írja fent idézett vezércikkében. Hogy ezúttal is kosarat kapott, annál mi sem természetesebb.
Ám Zsolt ekkor a huszárvágással mintegy a saját pályájukon akarta legyőzni a falukutatókat; Hortobágy címen közölt riportja a népi irodalom legfelkavaróbb írásainak fontos kiegészítője, ugyanakkor persze önigazolás: lám a városi "aszfalthéber" sem megy a szomszédba a szociális érzékenységért, ő is képes azonosulni a paraszt állati sorsával, mi több, az ő ábrázolása a hitelesebb, hiszen semmiféle romantikus népimádat, misztikus faji kötődés nem zavarja meg a tisztánlátását. A népi oldal nagy része elutasította Zsolt kinyújtott kezét, őszintétlenséggel vádolták, rosszhiszemű alattomossággal. Ám egyszer, 1935 táján, az Új Szellemi Front idején úgy tűnt, megnyílik az esély az együttműködésre. Ám ez is félresikerült, ráadásul őszintétlen volt. Németh Andor kéziratban maradt, először 1973-ban publikált memoárjai szerint Illyés így kommentálta az eseményeket: "Bármennyire megvetem a sajtót és az úgynevezett liberális publicistákat (itt persze Zsoltra, Ignotusra és társaira gondolt), mondom, bármennyire megvetem és utálom őket, mégis kénytelen vagyok támogatni őket, mert ha rosszul is, de mégis az én eszméimet is ők képviselik".
Mindamellett a népiek jobbjainak ellenvetéseiben akadt nem kevés igazság. Hogy mennyire, azt ismét Németh Andor (Kuncz Aladár fogolytársa a "fekete kolostorban", József Attila, Arthur Koestler, Déry Tibor és Karinthy legbensőbb barátja, nagyszerű esszéista, érdekes regényíró, maga is elsüllyedt szerző) visszaemlékezéseiből láthatjuk, aki igazán nem vádolható elfogultsággal, hiszen Zsolt egyik legmegbízhatóbb munkatársa volt, saját szavaival élve a "kritikai hóhér" A Toll hasábjain. "Ha valaki, ő volt az, aki a kávéházból, speciálisan az Abbázia kávéházból szemlélte a világot, és a politikája pontosan a Király utcai kereskedők, ékszerészek és más zsidó kispolgárok színvonalán mozgott. (...) Mindent abból a szempontból ítélt meg: jó ez nekünk, zsidóknak? - értve ez alatt a zsidó kispolgárságot."
Igen, tagadhatatlan, Zsolt teljesen azonosult művészete és zsurnalizmusa legfőbb tárgyával, a zsidó kis- és középpolgárral; belelátott hétköznapjaiba, tökéletesen ismerte nemcsak evési és ivási, ruházkodási szokásait, de nemi ízlése meghatározó értékeit is, éles, tévedhetetlen tekintete behatolt Budapest főként zsidók által lakott kerületeinek (Erzsébetváros, Lipótváros) lakásaiba, de nem állt meg az előszobában és a konyhában, hanem - unikális jelenségként az akkori, meglehetősen prűd magyar irodalomban - bekukkantott a hálószobákba is, hogy szinte a tudós hűvösségével ábrázolja hősei szexuális életének társadalmilag meghatározott szimptómáit. Ez az azonosulás nem mindig járt együtt a legszerencsésebb esztétikai megoldásokkal, identifikációs képessége az írót olykor művészi tévutakra vezette, és még Zsolt legjobb műveiből (pl. Kínos ügy, 1935) is hiányzik a távolságtartás, a józan distinkció, ráadásul pszichológiailag az oly sokat emlegetett zsidó Hassliebe is felfedezhető bennük, talán újabb jeleként a túlzott azonosulásnak.
Regényei így burkolt önéletrajzként, nem egy esetben túldimenzionált vezércikkekként érzékelhetők. A már említett Villámcsapás mellett ennek legeklatánsabb példája A dunaparti nő (1936; 2007). Művészi értelemben a regény legfőbb hibája talán az, hogy benne minden szimbolikus és metaforikus, ezért számos jelenete, megoldása puszta illusztrációnak hat. Túl sok jelentéssel látja el Zsolt már az első helyzetet is, amelyben december 23-án, azaz karácsony előestéjén járunk, és az én-elbeszélő, Bauer Viktor felesége éppen vajúdni kezd a hálószobában. És túl sok a jelentése, az ideologikus terhe a folytatásnak is: visszatekintve életére Viktor mindent kudarcnak és félresiklottnak lát, neveltetését, anyja zsarnokságát, hivatali kapcsolatait, egész szituációját az egyre nyíltabban antiszemita közegben. Mindvégig azt érezzük, hogy nem annyira regényt, mint inkább egy hatalmasra nőtt újságcikket olvasunk, melyhez csupán példákat vesz Bauer Viktor életéből az omnipotens elemző. Viktor sosem érezte magát zsidónak, ám a "pánikban, amely utolért, amikor rádöbbentem, hogy zsidó vagyok, s bármelyik pillanatban részese lehetek az egyre fenyegetőbben kibontakozó közös európai zsidó sorsnak, azt a kérdést, hogy legyen-e gyerekem, már kénytelen voltam politikai és szociológiai szempontból is elbírálni."
Persze már a gyermeknek megfelelő név megválasztása is hihetetlen gondokat jelent, és a leendő apa, Bauer Viktor, aki végül az "angolos" hangzású Artúr név mellett dönt, álmodozni kezd, és elképzeli fia jövőjét. Artúr ezekben a képzelgésekben amolyan Megváltóként, szekularizált Jézusként jelenik meg, aki képes lesz arra, hogy elsimítsa a világ ellentéteit, és zsidó-magyarként (vagy magyar-zsidóként) megteremtse a társadalmi békét, a szociális Paradicsomot.
Zsolt eleinte metsző gúnnyal és iróniával ábrázolja Viktor ábrándjait, az egyikben például Artúr díszmagyarba öltözött csodacsatárként győzi le az osztrák labdarúgó-válogatottat. Ám a kijózanodás pillanata is eljön, és Bauer végkövetkeztetése meglehetősen földi és praktikus: "Nincs más hátra, meg kell menteni a keveset, ami menthető. Magyarok vagyunk, és zsidók vagyunk - nem a legjobb papírforma. De a magyarok ezer évig, a zsidók ötezer évig kibírták. Most is lesz valahogy." Ám még ez a minimális életprogram sem adatik meg a Bauer családnak, Artúr ugyanis halva születik. "Csak egyet jajdultam, aztán elnémultam. Nincs Artúr! Nem lehet megmenteni, jóvátenni semmit. Nincs tovább. Vége a világnak."
Az utolsó szavak
Az 1936-ban megjelent könyv nagyjából utolsó szava Zsoltnak, a regényírónak. Az újságíró minden erejét a nácizmus megfékezésének szenteli, a végeredmény ismert; hamarosan valóban vége lett a világnak. 1939-ben megjelent, 1921- 1939 között keletkezett vezércikkeit összegyűjtő kötete (Kőért kenyér, 1939) élén egy Credo áll, egy másik karácsonyi monológ, a magyar radikális liberalizmus egyik leghitelesebb vallomása. Ebben többek közt ez olvasható: "Hiszünk a hazában, mely bölcsőnk és sírunk. De azt is hisszük, hogy a bölcsőtől a sírig terjedő emberöltő alatt csak e hitvallásunk valóra válásával szolgálhatnók teljesen és termékenyen. Hisszük, hogy nem a hazát szolgáljuk, ha azok szabják meg a szolgálat módját és mértékét, akik a haza szolgálata alatt személyek vagy osztályok szolgálatát értik. Íme, karácsony éjszakáján, a hitvallás éjszakáján színt vallottunk. Hitünk nem vallás vagy faji mítosz, sőt éppen ellenkezője, mert minden felekezet és minden faj vallhatja. Egyetlen rituáléja van: az értelmes gondolkozás."
Ám az értelmes gondolkodás ekkor már régen vakációra ment Európában, Zsolt hite nem kellett senkinek, és pályája másik tragikuma, hogy végletesen elszigetelődött, azaz sehol sem találtak meghallgatásra gondolatai. Láttuk, hogy hitét az egyik oldal (és ebbe beletartoztak nemcsak a nácik, hanem az úgynevezett népi mozgalom számos felvilágosultabb képviselője is) a magyarokhoz érdekből dörgölőző zsidó színlelésnek, azaz álságos szerepjátszásnak, a másik oldal (a nagyjából baloldali érzületű) pusztán zsidó partikularizmusnak érzékelte. Magyarán: 1945 előtt egyetlen politikai vagy szellemi erő sem hitte el Zsolt Béla végzetes szerelmét hazája iránt, hazugnak tartották, csalónak, vagy - jobb esetben - szűk látókörűnek.
És természetesen kirekesztették a háború után győztesként hazatért kommunisták is, e téren a legjellemzőbb a Zsolttal szemben a népi írók antiszemita "elhajlásait, félrecsúszásait" megvédő Lukács ítélete 1947-ből: "Ha zsidóról van szó, Zsolt Béla egyszerre elveszti - különben értékes - kritikai éleslátását", amely meglepően egybecseng a messze nem kommunista Németh Andor korábban citált kijelentésével. A kommunisták nyilvánvalóan azt várták tőle, amit a harmincas években a népiesek, hogy az internacionalizmus vagy a voltaképpen misztikus entitásként felfogott "nép" nevében tagadja meg imádott hazáját; ám Zsolt erre soha, egyetlen pillanatra sem volt hajlandó, hiszen - erről tanúskodik 1945-ös Rákosi-cikke - ő pontosan látta és a saját meg családja bőrén tapasztalta, hogy ez a nép hova süllyedt 1944-ben. Kórházi ágyán fekve, 1949-ben talán rájött, hogy hazájával folytatott hatalmas, minden erejét igénybe vevő szerelmi játszmája most ért véget, nem 1944-ben, mint korábban gondolta. Ismét Kellér Andor nekrológját idézzük: "Egyre fáradtabban hullt vissza párnájára, s a túlfűtött szobában, ahol a látogatók ingujjra vetkőztek, négy-öt ágyruhát is magára rakott. Fázott. Aztán legyűrte az ismeretlen, és már nem kérdezett semmit a látogatóktól. Igazában azon a napon halt meg, amikor már nem volt többé kíváncsi."
