Könyv

Négy apának egy leánya

Hazám. Magyar értelmiségiek írásai

  • Bán Zoltán András
  • 2015.08.16 16:07

Könyv

Az ötlet szerfölött egyszerű. Vegyük József Attila Hazám című 1937-es versét, adjuk „magyar értelmiségiek” elé, és kérdjük meg, mit gondolnak ma a hazáról, a sajátjukról, a választottról, netán a kényszerű hazáról, és arról a közegről, melyben állítólag nem elég, hogy halniuk, de még élniük is kell. József Attila költeménye hálás alapszöveg, mert meghökkentően sok szállóigét görget.

„Nemzeti nyomor, föl kéne szabadulni már, hányni-vetni meg száz bajunk, cicáznak a szép csendőrtollak, kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk, nem a munkás védelmére gyámolítják a gyáripart, a szövőlány cukros ételekről álmodik, nem tud kartellekről, kuncog a krajcár, fortélyos félelem igazgat, édes hazám fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad, adj emberséget az embernek, adj magyarságot a magyarnak, hogy mi ne legyünk német gyarmat.” Ez már szinte valamiféle egyperces magyar sorsnovella! Hiszen a Horthy-rendszerben írt versnek majdnem minden mondata érvényes a nemzeti együttműködés szisztémájában is. Feltehetően ez is motiválhatta a kötet ötletgazdáját. És valami más is, mégpedig ilyesmi: az nem lehet, hogy a jelenlegi kormányzat sajátítsa ki a haza fogalmát. Állítsunk szembe ezzel a szellemi szabad rablással a komolyan vehető alternatívát. A hazáról beszélni kell, mert ahogy Parti Nagy Lajos írja: „egy civil társadalom sem hagyhatja, hogy az eszement, főállású sovénjóskák vagy a sunyi, jobbradikális őrjöngők kisajátítsák a fogalmat.

A haza, a nyelvi haza is, mindenkié… A hazám Radnóti Miklós is, meg a Duna-parti cipőkbe köpő kretén újnyilas is a szegfűjével.”

Így aztán a kiválasztás legkivált olyanokra esett, akiktől aligha várhatjuk a jelenlegi kormánypárt támogatását. Talán Solymosi Frigyes, a Professzorok Bat­thyány Köre nevű egzotikus szamárpad egyik alapítója a kivétel, mivel tulajdonképpen ő az egyetlen, akinek számára a haza fogalma nem jelent semmiféle problémát, annak jelentéstartománya teljesen evidens és vitán felül áll az értékek körében. Naiv és derék szöveget írt Solymosi, de minden szellemi izgalomtól menteset.

Egyébként is feltűnő a professzorkorúak túlsúlya, amit nem tapintatlanság megállapítani, hiszen a könyv közli a szerzők születési évszámait. A legfiatalabbak, Dragomán György (1973) és Kun Árpád (1965) is inkább középkorúak, míg a többiek mind hatvan, sőt hetven fölött járnak. Mintha az ifjabb nemzedék iránt nem lett volna bizalma a kötet szerkesztőinek. Vagy mintha az ifjabb nemzedékeknek nem lenne elég bizalmuk a kérdés érvényessége iránt. Vagy nem tudom. De nem lehetett egyszerű a szerkesztés, hiszen nem árt, ha a felkért személy: 1. valamennyire reprezentatív figura; 2. tud írni; és mindezek után üdvösebb, ha 3. ráadásul nem Magyarországon él, vagy nem itt született, de mégis magyar valamiképpen, vagyis van valami személyes gondja a haza kérdésével. Ilyen a felkért 15 „értelmiségi” közül nyolc személy (az egyszerűség kedvéért ide számoltam azokat is, akik életük jelentős részét külföldön töltötték, töltik el: Bitó Lászlót, Heller Ágnest, Kun Árpádot, Lángh Júliát, Szelényi Ivánt).

Több markáns felfogás körvonalai derengenek föl, és talán Lángh Júliáé áll az egyik szélső póluson, hiszen számára egyáltalán nem jelent problémát a haza fogalma (és ekkor szándéktalanul is kezet fog Solymosi Frigyes naivitásával). Nem is érti a kérdést, és már a kis esszé címével is visszakérdez: Az én hazám? Lángh Júliának nincs honvágya, és bevallja, nem tudja, mi a hazaszeretet. De ekkor hirtelen emeli a tétet: „a Földnél alább nem adhatjuk. Ma itt tartunk, ez az elsődleges kötelességem a bolygó – igen, Gaia a tét. Aki ezt nem érti, és nem eszerint cselekszik, az elárulja hazáját, a Földet.” De az efféle (amúgy érthető, de ízlésemnek lapos) harcos univerzalizálás inkább csak elkeni a gondot. Szelényi Iván a kubai–amerikai Alejandro Portestől származó transznacionalitás kategóriájával véli megoldani a problémát, mondván, megszületett a világpolgár egy új típusa, aki egyszerre több helyen is otthon érzi magát. Önelégülten vidám típus ez, és Szelényi (amúgy szellemes és jó szerzők idézeteivel dúsított eszmefuttatásában) nem késik megemlíteni, hogy neki a Balzac utcában és Bostonban, Los Angelesben, továbbá Ausztráliában, a sea­cliffi tengerparton is „tapsikolnak a jázminok”. Szerinte is Földünk a hazánk. Okay. De félő, hogy a nagy kiterjesztés végén Gaia sem lesz elég, és egyenesen a kozmoszhoz jutunk.

Ennél sokkal mélyebb az egykori Jugoszlávia területén született Végel László problémaérzékenysége. Az önjellemzése igen frappáns: „két haza közt hontalan. Hontalan lokálpatrióta”. De mindezt Végel inkább áldásnak tekinti, így nem véletlen, hogy esszéje címe: A hontalanság dicsérete. Hasonlóan látja Markó Béla, aki Romániában született, jelenleg is ott él, romániai magyar politikus és költő, aki már a címben (Külhon) a magyar nyelvvel kezdi, és költőként nem folytathatja másként, mint a magyar irodalommal. Látnivaló, az írók szinte mindegyike a nyelvet nevezi meg legszorosabb kapocsként, és ekként, bár jelöletlenül, Illyés híres verséhez kapcsolódik: Haza a magasban. (Ami érdekes módon majdnem egy időben, pontosan 1936-ban keletkezett a József Attila-verssel.)

A legkomolyabb élményt számomra Czeizel Endre egyrészt tudományos jellegű, másrészt vallomásos tanulmánya jelentette. Az idegengyűlölettel szemben pár erős tényt sorol fel, mindennél komolyabb ellenérveket: „A génjelek vizsgálata szerint a kortárs magyarság génállománya igen nagy hasonlóságot mutat az ország szomszédságában élő németséggel és szlávsággal.” Nincsenek magyar gének. És aztán a pörölyként lecsapó megállapítás: „a jelenlegi magyar férfiak 93,3 százaléka négy ősapától származik. Mindebből következően a kortárs magyarság őseit nem elsősorban az ősmagyarok közt kell keresnünk.” Mórát parodizálva: „egy leánynak négy apája”. Árpád népének mítosza romokban.

De Czeizel is egy Illyés-sorral zárja; és ekkor felötlik a kérdés: a haza fogalma helyett nem, mondjuk, Illyés Gyula pályájának megbeszélése lenne inkább feladata a „magyar értelmiségieknek”? És a másik kérdés is idevág: kiknek készült ez a tájromantikus fotókkal ellátott, amolyan dísztáviratpapírra nyomott kötet? Nem látom a közönségét. Persze szavalóversenyek különdíjaként még jól jöhet.

 

Noran Libro, 2015, 112 oldal, 3990 Ft

Neked ajánljuk