De aztán a Kis-vendéglő nevű kisvendéglőben, miután Nemetschek feltárta, hogy Csokonai Lillája is a dombtetőn nyugszik, a Táltos és Szabó Ervinné (született Melinda) boci nagyságú kishordója mellett úgy nekiszilajodtunk (beleértve a Magyar Művészeti Alkotóház kisbuszán minket ideszállító sofőrt is), hogy eszünkbe sem jutott feltántorogni a kettős sírhantig; végzetesen itt ragadtunk, és az éjszaka ki-ki ahol találta, ott lelte meg majdnem véglegesnek mondható nyughelyét. És amikor másnap reggel a kisvendéglő alkoholtól iszamós padlatán megébredek, kék nyelvvel észlelem, hogy egy bozontos arc hajol fölém, és szájából csak úgy fröcskölnek a verssorok:
„Mert te itt fekszel az út másik felén, és nincs közeledben isten és / nincs közeledben férfi, csak Léda hatalmas combjai, csak Léda / világringató öle rothadozik fölnyithatatlan szikla-Biblia lapjai közé / sajtolva, mint imakönyvben a rég-elszáradt virág, hogy le sose zörögjön, / hogy föl sose kelhessen virágzó hússal és üvegcsengettyűs kanca-nevetéssel, / mert neki nem adatott meg a föltámadás, csak a megmaradás, és nem / bújik ki a földből ágyékig lebomlott lila sörénnyel, magáról a penészt, / a deszkakorhadékot, a gyökeres port lesöpörve az utolsó ítélet / elképzelhetetlen piros trombita-dühére, csillag-okádó angyaltrombitákra…”
– Elég e ragacsból! – kiáltok, és ugrok föl tüstént a padlóról. – Ha nem hagyja abba rögtön, nem csillagot okádok, hanem epét! Ettől a rettenetes szavalattól tisztára vérszarást kapok meg egyéb epidémiát.
– Nos, attól még nem kell félnünk, filológus uram – kotyog közbe a söntés alól kimászó Nemetschek –, hogy kegyed mostani másnaposságában a szakirodalomban az „ázsiai hányszékelés” névvel ellátott kórképről van szó. Ugyanis, amint azt Korányi professzor 1873-as datálású különlenyomatában plasztikusan lefesti, ilyenkor a hullánál az úgynevezett „fenyegető vagy viador állás észlelhető”, mikor is az „izmok szokatlan nagyfokú feszülést mutatnak, az arcizmok többé-kevésbé redőzöttek, az ujjak ökölre szorítvák”. Márpedig tisztelt uram meglehetős ernyedtségben, harci kedv nélkül hevert a padlón, amikor Táltos urunk a fülébe rivallta Juhász Ferenc József Attila sírja című siratója sorait. Nem, tisztelt uramnál egyelőre csak az úgynevezett cholerinről lehet szó, melynél „maga az ürülék fehéres, szagtalan, czafatokkal vegyült, és kiválólag mutatja azon alkatot, melytől a rizslészerű elnevezést nyerte” – fejezi be a diagnózist Nemetschek. – De hol a Sztarec? – kérdi az éppen az ivóba lépő Szabó Ervinnétől.
– Megszökött! Éjjel még egész épeszű állapotban volt, de aztán hajnalban kiugrott mellőlem az ágyból; kijelentette, hogy azonnal könyvtárba kell mennie, és kitámolygott a szobából. Azóta nyoma sincs…
– Nem baj, szívem – nyögi a Táltos –, én nem hagylak cserben, gyere a copfom alá, csak egy pohár vizet kaphatnék, vagy nem is, mindjárt egy dézsával, jegesen, bele az agyamba! Aztán megint be akarok rúgni, mégpedig Gyurink nyughelyénél, mert ezeknek már Juhász Ferenc sem elég jó, akiről még Gyuri is azt nyilatkozta, hogy A tékozló ország összes problémájával együtt még mindig a legjelentősebb költemény 1956 óta.
– Ezt még 1971-ben mondta, maga megátalkodott népi szürrealista! És egyben leszámolt akkor József Attilával is, kijelentve, hogy az ő útja „közvetlenül nem folytatható”. És különben se akarjon tömegsírt nyitni! Nem elég Petriék sírja meg Lilláé, most már József Attiláét is ide akarja költöztetni!
De az utóbbit már a dombon fölfelé araszolva kiáltom, amikor is a tegnap erősen megürült, de még így is jeles súlyú hordót vonszoljuk fölfelé, miközben Szabó Ervinné megjegyzi: – Gyönyörű kilátás!
Mire Nemetschek fölcsattan: – Hagyja már ezt a tájromantikát! Nem illik Gyurihoz! Mert ő így írt: „Dunaalmás sincs már, /ahol oly sokat ültünk Mayával. // Dölyfös weekend-falu lett. / Újgazdagok lepték el. Úri tahók. / Csupán a temető! Az még / olyan, amilyen volt. / És még mindig ott van / Csokonai Lillájának a sírja.”
De Lillát már ötször is megtaláltuk, és hatszor is ittunk az egészségére, viszont Petriéket csak nem leljük; lihegünk, átkozódunk; a hordó mint Sziszüphosz (sír)köve, folyvást visszafele görög, amikor a Táltos felkiált: – Ott valami csillog a távolban! – És nem csalja meg képzelete, mert amint odaérünk, látjuk, hogy egy bontatlan üveg Kalasnyikov vodka áll a költő sírjának kövén, mellette cédula: „A kommunistáknál csak az antikommunistákat utálom jobban. (Szergej Dovlatov)”
Szabó Ervinné maga elé suttogja, hogy „mégiscsak van szíve ennek a kozáknak”, azzal megterít a füvön, lesimítja szoknyáját, és ártatlan lánykaként áll a kő elé, hogy gyűrt papírból olvassa: „Próbáltam a Mayát kicsalogatni a sírból / raktam egy tálcára libamájat, kaviárt, lazacot / (a legjobb fajtából) és még egy tucat osztrigát / frissen halászottat, repülőgépen / egyenest Isztriából. / Meg whiskyt. De ő az egészre legyintett. / Azt mondta: / Jobb neki már odalent.” És nem tagadom, magam is kissé elérzékenyülök, és már éppen az elhunyt párra emelnénk a vodkás poharat, mikor Kölcsey Husztja egyik pentametereként rémalak támolyog elő a sírkövek takarásából, trikóján felirat: Je suis Lázár. – Ki maga? – kiáltja Nemetschek. – Csak nem a miniszterelnökség miniszterelnökségét képviselő miniszter überminisztere? – Egy fenét – veti oda a férfi, akinek dúlt vonásaiban a lenti kisvendéglő kocsmárosára ismerünk némileg riadt szívvel. – Már éppen el akartam patkolni a maguk pusztítása nyomán, dögrovásra kerültem, de az Úr csodát tett, és feltámadtam, mint Lázár a Bibliában. „Hengerítsétek el a követ!” – szólt Jézus. Erre elhengerítették a követ, Jézus pedig hangosan beszólt: „Lázár, jöjj ki!” S a halott kijött. Vagyis kijöttem János evangéliuma szerint – szól az elpusztíthatatlan magyar, azzal tömeggyász-jelentésként dobja a sírra az összevont 16. és 17. számlát.
