Bán Zoltán András: Noé vendéglője

Tizennyolcadik számla – A Táltos bekeríti házát

  • Bán Zoltán András
  • 2015.08.16 21:07

Egotrip

Neveltetésem tiltja, hogy elmeséljem mindazt a pokoli hányattatást, siralmat, nyögést és fogaknak csikorgatását, ami Dunaalmásról való hazautazásunkat kísérte. Legyen most annyi elég, hogy míg mi Petri Gyurink sírjánál áhítatosan gyakoroltuk szerfölött italozó életmódunkat, addig a Magyar Művészeti Alkotóház kocsiját vezető sofőrünk ugyancsak holtrészegre itta magát ama két SMS hírére, melyekben Nyuszkó nevű menyasszonya értesítette, hogy Bécsbe szökött a Grinzinger Teufels­kerle nevű, a harmadosztályból éppen kiesett focicsapat védekező középpályásával. Sajna eközben magával vitte mintegy ötezer euróra és háromszáz amerikai dollárra rúgó készpénzes megtakarításukat is, „majd megadom forintban, szivi” jeligére. Az elhagyott tehát mocsaras másnaposságában szépen bele is vezette autónkat egy lomha kamionba, így nem sokon múlott, hogy az „utazás két sírdomb körül” a végén nem egy mezei tömegsír körül zajlott. Mint két nappal később a kórteremben aggódó arccal fölém hajló Fizetőpincérünktől értesültem, a biztonsági övet hanyagoló sofőr teljes terjedelmében magába fogadta a volánt, így őt már többé nem nyomasztja a grinzingi ördögfióka; a tűzoltók Nemetscheket válságos állapotban vágták ki a roncsból, Szabó Ervinné megúszta egy láb- és kartöréssel, magam közepes erősségű agyrázkódást szenvedtem és en passant eltört a balsó kisujjam, míg a Táltos, csodaszarvas módján, mindössze egyetlen homlokkarcolással szökkent ki a saját lábán az autóból.

És amikor három hét múltán, immár a saját lábamon belépek törzskocsmám úgynevezett kerthelyiségébe, hogy legalább ellenőrizzem a kispolcomon sorakozó Mámor Kiskönyvtára állapotát, azt kell látnom, hogy a Táltos egyedül gubbaszt az egyik sarokasztalánál. De ki tudná meglepetésemet leírni (hacsak nem én magam…), amikor észlelem, hogy asztalát bokamagasságban nemzetiszínű cukorspárgával vette körül, melyet nagyjából másfél méterenként egy-egy kiürített borospalack tagol, és a megszokott fröccshadsereg helyett most üres ásványvizes poharakat bámul, sőt meg­jelenésemkor egy limonádéval csurig töltött korsót emel üdvözlésemre!

– Nagyon odáig van – mondja a fröccsömmel elém siető Fizetőpincér. – Még délelőtt húzta fel ezt a spárgasövényt. Ráadásul azt követeli, hogy készítsek elő egy éles ollót, mert csak a megfelelő pillanatra vár, hogy évtizedek óta növelt copfját levágja, és a tűzbe hajítsa, mintegy privát holokauszt gyanánt a hajdani pogány magyar isteneknek.

– Igen, filológus uram – sóhajtja maga elé a Táltos. – Új lapot nyitok. Ha az ország szögesdrótból font kerítéssel koszorúzza önnön homlokát, én sem akarok elmaradni a nemzeti mozgalomtól. De ez magánspárgaketrec, melynek őrtornyait régen kihörpintett magánpalackjaim alkotják. Hogy is mondja a horvát származású Babitsunk!?

A gazda bekeríti házát – nyögöm oda megrökönyödve.

És már szavalja is a Táltos a sok limonádétól kissé fénytelenné vált hangon: „Léckato­náim sorban állnak már, pici / földem a földből kikerítve, könnyű szál / dzsidások módján állnak őrt, hatalmasan / igazságukban; ők a törvény, ők a jog, / erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők, / kizárva minden idegent.”

– Ugyan már, maga komolyan veszi ezt az egészet? – próbálom eltéríteni. – Csak nem képzeli, hogy tényleg megépítik ezt a 170 kilométeres védművet?! Nézze, maga nem ma született csecsemő, a Kádár-szisztémát is végigcsinálta, kormányok jönnek és mennek, de maga és az irományai megmaradtak, és meg is maradnak, ha szorgalmasan dolgozik. De ehhez itt nem megfelelőek a munkakörülmények. Azt tanácsolom, haladéktalanul rendeljen a kontómra egy kerítésszaggatót!

– Hagyja már ezt a tipikusan balliberális szarkazmust! Maga pontosan tudja, mennyire támogattam ezt a kormányzatot, például legjobb avantgardista meggyőződésem ellenére beléptem a Magyar Művészeti Alkotóházba is. De betelt a pohár.

– Különösen a sofőrnek… – veti oda a Fizetőpincér sóderszárazon.

– Gondoljon a Bartókról és Kodályról tervezett nagy regényére! Dolgozzon! – próbálom a hiúság vizeire kormányozni a hajót.

– Ezeknek??!! De hiszen ezek éppen őket, a magyarság legszebb atlétáit akarják kitagadni! Nem vagyunk méltók őssejtjeinkhez! Nemrég véletlen a kezembe került a tudós Czeizel professzor tanulmánya, amelyben azt kell olvasnom, hogy Bartók apja magyar és bunyevác, míg anyja lengyel származású volt. Kodálynál pedig: az apa flamand, az anya lengyel. Hát ők is menekültek voltak valamikor, nem?! Eljött a perc! Kérem az ollót!

– Ollót nem tartunk az étlapon – jelenti ki fe­lém kacsintva a Fizetőpincér. – Mindamellett a nemzetes uramnak van némi igaza. Mert ne feledjék Machiavelli figyelmeztetését a Discorsi lapjain: „Az a nép, amely megszokta, hogy egyetlen fejedelem uralma alatt éljen, ha történetesen szabaddá lesz, nehezen tudja megőrizni a szabadságát. E nép olyan, akár az erdők állata, vadnak született, de mindig börtönben, szolgaságban kapta táplálékát, aztán ha véletlenül szabad lesz, és kikerül a természetbe, nem tudván, hogyan szerezzen táplálékot, zsákmánya lesz az első arra járónak, aki bilincsbe akarja verni. A szabaddá lett állam nem barátokat, hanem ellenségeket szerez magának.”

– És ezek az ellenségek ősi testvéreink! És Czeizel professzor meg nem áll – veri tovább a vasat a Táltos. – Kimutatja, hogy a kortárs magyarság génállománya szoros rokonságot mutat a szomszédos németséggel, szlávsággal. A magyar férfiak hatvan százaléka az Európában élő őskőkorszakbeli férfiak leszármazottja. A jelenkori magyar férfiak 93,3 százaléka négy ősapától származik! A kortárs magyarság őseit tehát nem elsősorban az ősmagyarok közt kell keresnünk. Hol lennénk mi most, ha Kun László is szögesdróttal fogadja őket?! Ide az ollót!

– Itt van, szívem. De szabadulásodra hozom! – kiáltja ekkor a bejárat felől egy édes női hang, mi meg megkönnyebbülten látjuk, hogy a Sztarec karjára támaszkodva begipszelt lábbal, magasra tartott ollóval Szabó Ervinné biceg be a kocsmakertbe, letérdel, és egy határozott mozdulattal kettévágja az asztalt körülövező spárgát. – Horn Gyuláné… – dörmög a szakállába a Sztarec, és a Fizetőpincér felkiált: – Apoteózis! Ma a ház állja a tizennyolcadik számlát!

Neked ajánljuk