Ahogy azt a Sztarec előző találkozásunkkor kiüvöltötte, mostani összejövetelünk jelszava Nagy Pétertől ered: Szó és tett! Mert a szót, miszerint a Táltos és Szabó Ervinné egy kirándulós piknikre invitál minket Petri György sírjához Dunaalmásra, tett követte, és a Táltos által a Magyar Művészeti Alkotóháztól faszolt nemzeti kisbusszal, kirendelt nemzeti sofőrrel már gurulunk is az országúton. Magam a hátsó ülésen egyfajta szociális keszonbetegségben szenvedek; fulladás, szédülés, hányinger, valamint környezettudatos szorongás jellemzi közérzetemet. Teljes mértékben tudatában vagyok környezetemnek, és ez undorral vegyes rettegéssel tölt el, melyet a természeti világ észlelésekor érzek mindenkor, amint elhagyom a budapesti, kutyaszarral és történelemmel mélyen szántott sikátorokat, egyáltalán a nagyvárost, és belekényszerülök a vidéki lét úgynevezett varázsának élvezetébe. És noha natürlich én is észlelem, hogy tapsikolnak a jázminok, pitypangzik a repce, és a napocska is kellemesen vakargatja tarkómat, ez nem ellensúlyozza a szédület-érzést, hogy merő sznobizmusból Sebaldra is utaljak, aki nélkül (mint pár éve Thomas Bernhard nélkül) manapság már nem áll meg sikerre vágyó magyar irodalmi közlemény, noha egy szellemi hétszilvafás gőgös pökhendiségével köpök a sikeres kortárs irodalmi közleményekre. Hiányzik a romkocsmaszögletben árvuló kispolcom is, rajta a Magyar Mámor Kiskönyvtárának megkímélt kötetei, köztük Ady A magyar Pimodán című vallomása, melynek elemzésével nyitnám meg az immár egy éve tervezett előadás-sorozatomat a magyar mámor történetéről. Ám ismét halogatásra kényszerülök, és e gondolattól még inkább harapóssá válik kedvem. De a mellettem szerénykedő Nemetschek mintha megérezné ezt, és egy örömapa mozdulatával nyújtja felém A magyar Pimodán egy fénymásolt verzióját, mondván, nem szeretné, ha filológus uram bármiben is hiányt szenvedne.
És még jobban felvidámodom, amikor a sofőr mellett helyet foglaló Táltos egy bőrbe kötött, derekas kulacsot kínál hátra torokköszörülőnek, de mielőtt az eljutna hozzánk, a Sztarec egy árumegállító joggal bíró bojár határozottságával markolja és húzza meg a Szabó Ervinné szerint a nagymamája kisüstjéből származó pálinkát, s a szakállába dörmögi az 50. zsoltár kezdetét: „Pomiluj me, Boze”; hogy aztán harciasan lökje a Táltos felé a kérdést:
– És hogy állunk Istennel, Táltos uram? Mert ha nincs Isten, az irodalomban mindent szabad, mondta Dosztojevszkij…
Mitől az ősz csimbókjait kurucos copfba kötő kortárs magyar szerző kissé megütődik, de aztán egész frappánsan vágja ki magát:
– Erre a kérdésre csak annyit felelhetek, amit Petri barátunk mondott: „vallásilag unmuzikális vagyok”. És ha mástól nem, a vérliberális Radnóti Sándortól tudnia kellene, hogy manapság a vallás ismét magánüggyé vált. Noha nem rokonszenvezek a jeles esztéta posztlukácsista nézeteivel, azért ebben igaza van, mi tagadás.
– És azért ne felejtsük el, ő írta az egyik legkiválóbb tanulmányt a részben ugyancsak posztlukácsista Petri György művészetéről – kotyog közbe Nemetschek a kulaccsal. – De gyerünk tovább! Azt persze mindenki tudja, hogy Nagy Maja, Petri György egyik múzsája a költő mellett van eltemetve. De tudják-e, tisztelt sírlátogatók, hogy ebben a temetőben nyugszik Csokonai ideálja is, a Lilla néven ismert Vajda Julianna?
– Ez már döfi! – kiáltom. – Magyar alkoholista múzsák, egyesüljetek!
És már olvasom is föl a gyűrt fénymásolatból: „Ez a Mihály, ha tíz-húsz évvel gyorsabban születik, nagyon jóravaló valaki lesz. Elkésett, elkésették, tehát nem lehetett belőle disznótorok, csupán disznótorok hivatott költője. Megfojtunk mindenkit, aki nem éli a mi életünket. Azon nem csodálkozom, hogy Csokonai megírta ódáját a csikóbőrös kulacshoz, s hogy köpött a maga életidejének Magyarországára. De azon máig s utolsó órámig csodálkoztam és csodálkozom, hogy nem írta meg a legfájdalmasabb magyar blaszfémiát.” Ekkor már elbődül a Táltos is, hogy a sofőr majdnem kiejti a kezéből a volánt:
– Jobb a kulacs, mint a Lilla! Mert hogy is írta Mihály? „Drága kincsem, galambocskám, / Csikóbőrös kulacsocskám!/ Érted halok, érted élek, / Száz leányért nem cseréllek. // Tested tegyék hólttestemhez / És ezt az írást fejemhez: / „Útas, köszönj rám egy pint bort: / Itt látsz nyúgodni egy jámbort, / Kedves élete-párjával, / Csikóbőrös kulacsával!”
– És mint a legújabb kutatások kimutatták, Csokonai tényleg így érzett, és Lillát legkevésbé sem bájai, hanem legkivált komáromi pénzeszacskója miatt kívánta volna nejül venni – kotyog tovább Nemetschek. És riadtan látom, hogy kiragadja kezemből a papírlapokat, és már olvassa is az én Adymat: „A kulacs kotyog, kotyog, sőt dalol, de elromlik a gyomor, nem eszik az ember, könnyű prédája lesz a test, szív, tüdő, zúza, máj, vese, gerinc a leskelődő kóroknak. Amit valamikor őrjöngve kívántunk, óh jaj, beteljesedik, s ekkor vesszük észre, hogy vagy rosszat vagy nem eleget kívántunk. Lilla, mint mindig, szeleburdi, rossz, megunható, kevés vagy elérhetetlen, hozzánk jön feleségül…”
– És már itt is vagyunk! – pattan ki harangszoknyáját a térde fölé libbentve Szabó Ervinné a kisbuszból, mely a Táltos egy határozott intésére egy Kisvendéglő fantázianévre hallgató kisvendéglő előtt fékez.
– Hol a sír? – kérdi a Sztarec, egy olyan ember hanglejtésével, akire nyugodtan rábízhatjuk bármilyen ravatalozó vagy akár egy tömegsír szakszerű kezelését is.
– A sír maga immár tizenöt éves helyén nyugszik a dombtetőn – mondja Szabó Ervinné. – Ám bevezetőként azt gondoltuk, hogy előbb bekukkantunk ebbe a templom gallérja alatt megbúvó kiskocsmába, pár ásványvíz, netán fröccs segélyével tovább üdítendő a poros torkokat, abban a reményben, hogy némi harapnivalóval is kedveskedik nekünk a kocsmáros.
Félrészegen nem tartom ezt rossz ötletnek, de amint betódulunk a falrengető zsírszagot kilélegző kocsmafalak közé, elmegy a kedvem az egésztől. Mert látok tyúkanyókosarat a polcon, látok fokost a falon, látok betyársubát, látok falvédőt, ízes magyar mondásokkal, látok búbos kemencét, látok faragott faszékeket, látok matyós terítőt, látok kockás műanyag padlót, látok árvalányhajat, látom az egész magyar borzalmat, amint felböfögi magát Csokonai csikóbőrös kulacsából. És már csak abban reménykedem, hogy talán nem ragadunk itt éjszakára, és a Táltosék minél előbb kiegyenlítik a tizenhatodik számlát.
