Mielőtt belépnék a törzskocsmám ajtaján, már évtizedek óta gazdagon öntözött agyamban csobog terv a magyar bohém születéséről, nagyjából a fin de siècle, azaz a millennium táján, a kávéházi asztalok és az újságírói redakciók környékén, kitérve a színházi kulisszák mögötti világra, bekukkantva a súgólyukak, statisztaöltözők mélyére, különös tekintettel az Operaház környékére, mely gyerekkorom messze ringó világa. Beszélek majd a HELTAI JENŐ és a CSURKA ISTVÁN bohémságának különbségeiről, a szocialista züllöttség és a századvégi kedélyes szélhámosság markáns eltéréséről. És miközben erről ábrándozom, féltőn szorítom hónom alá KATONA CSABA Professionatus spielerek című frissen megjelent helytörténeti kötetét, megalapozandó a Magyar Bohém Kiskönyvtára elnevezésű, e pillanatban megalapított gyűjteményemet; de az immár második kispolcra helyezem a Széchenyi emlékezete című könyvet is, melyben ott díszlik az összes „serlegbeszéd”, melyet 1964 és 1944 között mondtak az urakok a Nemzeti Kaszinóban a legnagyobb magyar emlékére. És noha nem remélem, hogy eljutok a Vigadónak a magyar emberek akaratából és pénzéből mesésen felújított termeibe, hogy végigjártassam kandi tekintetemet a SZÉCHENYI-emlékévet megnyitó bál feltehetően ragyogó hölgykoszorúján, mindamellett a „Mi, muzsikus lelkek, mi, bohém fiúk” kezdetű dalt dúdolom, miközben a FIZETŐPINCÉR már rakja is elém első újévi fröccsömet. Ám ekkor riadtan gondolok bele, hogy ma már nincsenek is bohémek, muzsikus lelkek még kevésbé; mi sem vagyunk azok, noha az általam teremtett törzskocsmámban folyamatosan iszunk, és úgyszólván a semmiből, azaz pusztán a költői képzelet kegyéből élünk, és felvetem magamban a kérdést, hogy a többek közt HELTAI JENŐ, KRÚDY és SZÉP ERNŐ nevéhez köthető, úgyszólván békebeli bohémság nem abban különbözik-e döntően a CSURKA ISTVÁN vagy a SARKADI IMRE társadalmon kívüli művészalakjainak csürhéjétől, hogy míg előbbiek, nevezetesen Mák István, Csacsinszky Pál, Széplaki Titusz vagy a Jaguár becenevű leleményes zsurnaliszta, ártatlanok és morális értelemben feddhetetlenek voltak, addig a szocialista korszak bohém figurái, a kártyás Czifra és Adonyi, a lóversenyező Bakucz, vagy a Miért rosszak a magyar filmek? című novella szellemileg totálisan lezüllött úgynevezett értelmiségi figurái velejéig hazug és romlott módon éltek. Ilyen még Kis János is SARKADI Oszlopos Simeon című, újabban ismét felkapott drámájában, aki a morális rossz választásával csak a világból kiirthatatlan morális rosszat akarja még jobban előhívni, az Ördöggel űzve ki Belzebubot, azaz végeredményben valamiféle jobbító, azaz erkölcsös értelemben pozitív cél vezérli. A régi bohém morális lény volt, és amolyan kedves csirkefogó, míg a szocialista tökéletes moral insanity, ráadásul öncsaló, hiszen korhelysége erkölcsi igazolását abból merítette, hogy az általa megvetett hatalommal, a szocialista kultúrpolitikával küzdött, és ezért úgy vélte, a Nagy Mű érdekében elkövetett összes kínos tette, összes nyalása és „bezupálása” menlevelet kap, hiszen „ezeknek” nem tartozik semmiféle morális elszámolással. És persze pénzügyivel sem… Ráadásul kimondottan undort keltő, ahogyan a nőkkel bántak; elég ha összevetjük Csacsinszky vagy Mák István félszegen dekadens operettszentimentalizmusát, teszem azt, Kis János ragadozó etikájával, vagy a RUBIN SZILÁRD Csirkejátékában felbukkanó Angyal Attila hisztérikus önzésével, akiknél a nőgyűlölet természetesen öngyűlöletből fakad, és…
És még tovább is folytatnám képzeletben, ám riadtan látom, hogy még akkor sem figyelne rám senki, ha hangosan beszélnék, ugyanis a kocsmaterem vendégei megbabonázva bámulják, amint az alkalmi emelvényen álló VÁNDORFILOZÓFUS lapoz egyet jegyzeteiben, és ezt duruzsolja:
– Tisztelt Gyülekezet! Nemrég láttuk, miféle vihart kavart egy magyar bajszú politikus és egy magyar táncdalénekes kijelentése a női princípiumról. De az ellentábor tagjai bizonyára megrökönyödnének, ha ismernék a világ egyik legokosabb férfiúja, IMMANUEL KANT véleményét, aki ezt írta: „Hume úr úgy vélekedett, hogy a nő, akinek semmiféle ismeretei nincsenek hazájáról vagy a klasszikus Görögországról sohasem élvezné értelmes emberek társaságát. De abba már gondolt bele, hogy a nők nem azért teremtettek, hogy segítsenek a férfiaknak az elmélyült szemlélődésben, hanem hogy felüdülést nyújtsanak neki ilyesfajta tevékenysége után.” Szól, és azzal igencsak sokat mondóan tekint az első sorban a lábainál kuporgó és a poharakat nemcsak neki, de a TÁLTOS-nak is sűrűn töltögető SZABÓ ERVINNÉ szemébe. Aki visszanéz, és miután meggyújt, aztán ura szájába illeszt egy sodrott cigarettát, így felel kacér szavakkal: – És emlékezzünk csak, mit mond kedvencünk, a nagy SZÉCHENYI: „A higgadtabb eszű hölgy könnyen felfogja hivatását, mely nem abbul áll, miszerint önállólag működjék és hasson, hanem hogy az önálló férfiúnak lelkét felemelje, szilárdítsa, gondjainak árját könnyítse, s homlokának verítékét szerető kezeivel törölgesse…”
– Ravasz kis nő... Nem könnyen adja magát – súgja a fülembe NEMETSCHEK, és pimaszul közbekiált: – De ne feledjük, az éleselméjű HUME úr egy helyen azt is megjegyzi, hogy a filozófust könnyen kizökkenti szenvedelmes töprengéseiből egy csacska szájú barna menyecske!
Ám a bölcselő szónokot mi sem zökkentheti ki, és ekként folytatja, miközben most a TÁLTOS tekintetét keresi: – Ugyanakkor KANT úr mondott mást is, nevezetesen ezt: „Korunk a nőuralom időszaka. Minden házasságban a nő uralkodik, még az értékes emberek fölött is. A nő, mivel mindig kormányozni akar, megfontolás nélkül választ akár bolondot is magának.” Így aztán következő előadásomban „a fej betegségeiről”, azaz a fafejűekről és az elbárgyultakról lesz szó Herr KANT egy kevéssé ismert esszéje alapján.
– Na, erre elhívom majd a SZTAREC-et is… – zizeg NEMETSCHEK, és nyakló nélkül vedel tovább, mivel jól emlékszik arra, hogy a múltkor a VÁNDORFILOZÓFUS már előre kifizette ezt, azaz a huszonegyedik számlát is!
