„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.
Egy nő narancsot tart a kezében. Fehér ruhát visel vagy világosat, mert a kép fekete-fehér. A kéztartása törékenységet és titokzatosságot sugall, mintha el akarna rejteni valamit a világ elől. A „narancs titkos jel: nem a gyümölcsöt veszik meg, hanem a lányt. Mást és mást jelent egy, kettő vagy három narancsot kérni” – magyarázza a szöveg a 2006-os, Emberkereskedelem és rabszolgaság, Kambodzsa című kép mellett.
Bár elsősorban jazztrombitásként gondolunk rá, jó ideje már a fényképeivel is elkápráztatja a közönségét. Hamarosan megnyílik a kiállítása a budapesti Ludwig Múzeumban. E kitüntetett alkalomból írtuk róla ezt a portrét, amelyhez maga is hozzájárult egy rövid beszélgetéssel.
Három, fehér menyasszonyi ruhába öltöztetett próbababa tájol minket a lépcsőfordulóban, körülöttük papírból kivágott virágok és levelek, mintha egy kicsit sután berendezett menyasszonyi szalon kirakatát látnánk.
Budapest kicsit sós, kicsit csípős, kicsit savanyú. Kesernyés, de mégis édes. Tavasszal cseresznyefavirág illatú, olykor pedig szarszagú, húgyszagú, Duna-szagú, cigi- és alkoholszagú. Ha állat lenne, farkas, oroszlán és elefánt is lehetne, ha növény, tölgyfa, búza, tulipán, aloe vera.
A Kiscelli Múzeum legutóbb több mint tíz éve mutatta be a nyilvánosságnak új szerzeményeit, a jövőben viszont két ilyen tematikájú tárlatot is terveznek. Ezúttal a Budapesthez kötődő, tereinek történetével foglalkozó műtárgyakat állították ki.
Kattogás, bizarr űrhangok, üresen kongó, sötét folyosók fogadnak: mintha egy sci-fibe tévedtünk volna.
Részeg, magányos, olykor önfeledt nők. Egyedül utaznak, étteremben reggeliznek, motoroznak, vásárolnak.
„Megyek az utcán. / Teljesen egyedül vagyok. / Visszagondolok a tegnap estére, amikor elhagytam az exemet. / Megyek tovább egyedül, és fáj” – szenvtelen hangon mondja a szavakat egymás után a művész, mindenféle sallang és színpadiasság nélkül a Kim’s street (Kim utcája) című ötperces videóinstallációban.
Sok nőt egyszerűen kihagytak a művészettörténetből. Mintha sosem léteztek volna, nem kerültek be a művészeti lexikonokba sem. A Fővárosi Képtár – Kiscelli Múzeum kiállításán elfeledett 20. századi művészek munkáit mutatják be.
