Kiállítás

Superman vakáción

Reiner Riedler: Fake holidays

Kritika

Napernyők, fürdőzők, rekkenő nyári hőség, és közben Superman repül át a medence fö­lött. A háttérben a moszkvai Vörös téren álló Boldog Vazul-székesegyház. Azt gondoljuk, Photoshop, de tévedünk.

Az abszurd jelenetet az osztrák fotóművész tizenöt évvel ezelőtt kapta lencsevégre Törökországban: a Kreml Palace szállodában felépítették a Vörös tér emblematikus templomának másolatát az ott megforduló, javarészt tehetős orosz turisták kedvéért. A fotós egy ott dolgozó animátort kért fel a pózoláshoz, és saját bevallása szerint csak otthon, a számítógépe előtt ülve tudatosította magában a kép komplex jelenté­sét: „Amikor megláttam a fotót a képernyőmön, megértettem, hogy miről szól. Egy felvételen szerepel Moszkva első számú turisztikai látványossága, amely az orosz birodalom egész történelmét szimbolizálja, és Superman, aki az amerikai hatalmat jelképezi, fölé emelkedik” – nyilatkozta korábban Riedler.

A fotós ugyanott, ahol Supermannel, összetalálkozott egy asztronautával is, aki fel-alá sétálgatott a medencék között a 35 fokos melegben, hogy így szórakoztassa a lubickoló vendégeket. Az űrhajós egy tuja előtt feszít a fotón, háttérben egy óriási csúszdával és strandolókkal. E két felvétel kétségkívül a húsz éve készülő sorozat két legismertebb darabja. Riedler szürreális élményközpontokat keres fel világszerte, hogy bemutassa, hogyan nyaralnak az emberek. Az ötlet Németországban született, amikor Hamburg utcáit járva egy alkalmi strandba ütközött, ahol homokot, pálmafákat és egy felfújható úszómedencét is felállítottak. Mindez olyan nagy hatással volt Riedlerre, hogy rákattant annak dokumentálására, milyen szabadidő-létesítmények szolgálnak a világban arra, hogy a környezetükön keresztül manipulálják a látogatókat. Egész iparág épül erre, a világ legismertebb ilyen parkja, a floridai Disney csak egy a sok közül.

Az élményparkok egyik meglehetősen abszurd variációja a 2016-os bezárásáig ötmillió látogatót vonzó kínai Minsk World katonai kalandpark volt, ahol Riedler több felvételt is készített 2008-ban. A kiállításon két fotót is láthatunk ezek közül, az egyiken katonai egyenruhában, szenvtelen arccal pózolnak a szereplők, fegyverüket fenyegetően szegezve a nézőre. Nem működik már az a floridai keresztény vidámpark, a Holy Land Experience sem, ahol a látogatók szórakoztatására naponta keresztre feszítették „Jézust”, de az arra vágyók az utolsó vacsorát is elfogyaszthatták egy Jézust játszó színész társaságában, sőt meg is keresztelkedhettek az ál-Jézus közreműködésével. A tárlaton az egyik keresztre feszítést ábrázoló fényképet láthatjuk, római katonákkal és szenvedő, vérben ázó Jézussal. Évente mintegy 300 ezer embert vonzott a bizarr (vidám)park.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.