És később is többször lehetnek szorongató érzéseink a világ első fényművészeti múzeumában. Az egyik irányban rögtön feketére mázolt rolók, mintha tényleg filmforgatás helyszínén járnánk. A sötétség persze fontos, hiszen csak általa lehet bemutatni a fényt. Az egyik terem először kiállításon kívüli, lezárt területnek tűnik, aztán a semmiből egyszer csak elővillannak a fények. Szépen, sorjában, hol az egyik, hol a másik üvegbúra világít ridegen, belsejükben a fénypontok úgy zümmögnek, mint a méhek. Nem feltétlenül megnyugtató a látvány, mégis lenyűgöző az installációból áradó fenyegető törékenység. Justine Emard 2020-ban készült Supraorganism című munkája robotizált és mesterséges intelligencia által irányított üvegszobrokból áll, amely a méhek emlékezetéről és kollektív intelligenciájáról szól. A méhraj számítógép által elemzett viselkedésmintái alapján „egy mesterséges neuronokból álló gépi tanulási rendszert fejlesztettek ki, amely előrejelzéseket generál, és lehetséges jövőképeket villant fel”. Emard úgy alkotta meg a művet, hogy az elemeket összekötő rendszer révén a mesterséges intelligencia által valós időben irányított modulok életre kelnek, azaz a szenzoroknak köszönhetően az installáció reagál a látogatók mozgására.
És a szorongás fokozható. Például amikor rálelünk egy programozott „kínzógépre”. A J3RR1 című, 2018-ban készült munka látszólag egy közönséges masina: villódzó, felragyogó, majd elsötétülő fényrács formájában jelenik meg. A fények váltakoznak, hőt sugároznak, a szerkezet folyamatos stresszteszt alatt áll, miközben megfigyelik a paramétereit (CPU, RAM, lemez), akár egy ember állapotát az orvosok. Az egészben a csavar az, hogy a gépet irányító szerkezet hang- és fényimpulzusokká alakítja mindezt. Aztán a halogénlámpákba belenézve meglátjuk magunkat egy komputer fényében, amint éppen kínoznak minket. Leírhatatlan az élmény.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
