Tavaszi programajánló - portré

„Úgy látszik, nem tanulunk”

Till Brönner zenész-fényképész – portrévázlat és beszélgetés

Képzőművészet

Bár elsősorban jazztrombitásként gondolunk rá, jó ideje már a fényképeivel is elkápráztatja a közönségét. Hamarosan megnyílik a kiállítása a budapesti Ludwig Múzeumban. E kitüntetett alkalomból írtuk róla ezt a portrét, amelyhez maga is hozzájárult egy rövid beszélgetéssel.

Harminc évvel ezelőtt mutatta be első albumát Generations of Jazz címmel, beteljesítve ezzel gyerekkori álmát. Soha nem érdekelte, meg tud-e élni majd a zenélésből, csak annyit tudott, hogy dzsessztrombitás szeretne lenni. Olyan neves dzsessz- és popzenészekkel dolgozott együtt, mint Dave Brubeck, Ray Brown, Annie Lennox, Hildegard Knef és Natalie Cole. Már húszévesen a berlini Radio-Symphonie-Orchesterhez került, ám nyolc év után távozott onnan, feladva ezzel a pozíció nyújtotta biztonságot. Azóta szabadúszóként dolgozik, de lapunknak azt mondja, egyáltalán nem bánta meg, hogy zenészként és fotósként egyaránt a függetlenséget választotta.

A fényképezéshez vezető útjának egyik döntő állomása az volt, amikor személyesen találkozott az azóta elhunyt neves fotóssal, William Claxtonnal. Barátság szövődött köztük: a zenészeket is megörökítő divatfotósról 2001-ben készült el a Jazz Seen című dokumentumfilm, amelyhez a zenét Brönner szerezte. Claxtontól inspirálva vásárolta meg aztán első Leica M8-as modelljét, és zenészkollégáit kezdte fotózni. A Rómában nevelkedett, de a német Rajna-vidékhez erősen kötődő trombitaművész azóta le sem tette a fényképezőgépet. Kollégáin kívül más művészeti ágak képviselőit, színészeket, sportolókat, írókat és aktivistákat is lencsevégre kapott az elmúlt években. „Az első fotó, amelyre emlékszem – mesélte a Magyar Narancsnak –, Philip Glass zeneszerzőről készült, és hatással volt a jövőbeni témaválasztásaimra is. Ezért maradtam nagyon sokáig a portréfotózásnál.”

Szuggesztív portréi nagyon rövid idő alatt születnek: általában öt felvétel készül az alanyokról, mert nem akarja sokáig zavarni őket. A portréfotóit tartalmazó első önálló fényképalbumát a teNeues Verlag jelentette meg 2014-ben, Faces of Talent címmel. Brönner állandóan keresi a hétköznapinak tűnő témákat és jeleneteket, és felfedezi bennük a művészit. Fotósként és zenészként folyamatosan tanulmányozza az emberek kommunikációját azt keresve, hogyan küzdhetők le a nyelvi akadályok. Emiatt képei sajátos megközelítéssel mutatják be a valóságot.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.