Csabai Máté

Tavaly novemberben Lisette Oropesa a Sempre libera című duettet énekelte ráadásként a pármai Festival Verdi áriakoncertjén, amikor a közönség soraiból egy tökéletes Alfredo beénekelte a hiányzó tenorszólamot.

Nem szeretem a zenei maratonokat, ám abban van valami nagyszerűség, ha a muzsikus – ahogy a legendás hírnök, aki Athénba vitte a görög győzelem hírét – nagy, kimerítő futása után diadalt jelenthet Bach három-három szonátája és partitája után.

Csak a jelentősebb kiadóknál is tucatnyi készül a Goldberg-variációkból minden évben.

Egy ideig úgy tűnt, a venezuelai Samuel Mariño hiba a teremtésben. Fiús hangja a pubertáskor után sem tűnt el, számos, orvosi várókban és pszichoterápián eltöltött óra után végül egy doktor tanácsolta neki, énekeljen.

Két éve elmaradt, tavaly késve és szerényen indult, az idén azonban újra fesztiváloktól hangos az ország. A szcéna szereplői optimisták és a pandémia előtti időkhöz hasonló forgalomra számítanak, igaz, megemelkedett árakkal. „Aki ijedős, az ne fesztiválszervezéssel foglalkozzon” – fogalmazott egyikük.

A zenetörténeti emlékezet látszólagos igazságtalansága, hogy egy-egy muzsikusfamíliából legfeljebb egy nevet jegyez meg.

Hans von Bülow szerint a Diabelli-variációk „Beethoven művészetének mikrokozmosza”, Alfred Brendel pedig egyszerűen „a zongoraművek legnagyobbikának” nevezte ezt a 33 variációra épülő darabot, amely a kor zeneműkiadója és félamatőr zeneszerzője, Anton Diabelli témájára született. De nem gondolom, hogy pátoszos hangon kellene beszélni róla.

Néhány éve, amikor a Fekete Párduc című szuperhős filmben a királyfinak az őt megillető trónt kellett elfoglalni, Wakanda földje úgy tárult az amerikai (és más országbeli) fekete kisebbség elé, mint Mózes népe elé a bibliai Kánaán.

Ragyogó türkizkék szem, babaarc – az ember azt hinné, hogy Klaus Mäkelä-ből ügyes impresszáriók csináltak sztárt a csodagyerek-jelenségre oly fogékony komolyzenei közönség számára. A finn dirigens még csak 26 éves, de már az Oslo Filharmonien vezető karmestere, szeptembertől pedig az Orchestre de Paris zeneigazgatói tisztségét tölti be.

Zabszem van Tigran Hamasyan seggében. Az örmény folklór, a thrash metal, a prog rock és az ECM-stílusú ambient felé tett kirándulások után odaérkezik, ahonnan mások indulni szoktak: az amerikai jazzdalokhoz, Ella Fitzgerald, Charlie Parker és Chet Baker klasszikusai­hoz. Nem vitatom, hogy ragyogó invencióval és virtuozitással nyúl ezekhez, de izgága természetének nem tud parancsolni.

Két olyan muzsikust hallunk itt, akiktől minden kritikusi óvatoskodást félredobva szoktam hanyatt vágódni.