Persze nem állítjuk, hogy farkaskalandok nélkül ne lehetne vadul zongorázni. Grimaud szerint a melléütésből sincs baj, ha szenvedélyből fakad, és noha ilyesmit nyilván nem hallunk a stúdiófelvételen, a rá jellemző, cseppet sem elítélendő önkényességet igen. Új lemezén Robert Schumann és Johannes Brahms művei hallhatók, két férfié, akik közel álltak Clara Wieckhez: előbbi a férje lett, a másiknak be kellett érnie a plátói kapcsolattal. Grimaud eszelős tempóban lát neki a Kreisleriana című sorozatnak (amiről Schumann maga mondta, hogy nem született volna meg az asszony ihletése nélkül), de a második tételben máris szívet melengető, szépen formált frázisokat hallunk tőle, a végére pedig belátjuk, hogy a művész koherens egészt alkotott a héttételes ciklusból. Éles kontrasztot képez a Schumann-opusszal Brahms Három intermezzója, amelyeknek törékeny dallamai olykor illékony, érinthetetlen formákat idéznek, a harmadik, komor cisz-moll darab pedig engesztelhetetlen sóvárgást. Végül kilenc Brahms-lied zárja a lemezt G. F. Daumer és August von Platen verseire: a zongoraművész tettestársa a német bariton, Konstantin Krimmel, aki erőlködés és affektálás nélkül tolmácsolja a szerelemről, szakításról és bánatról szóló melankolikus dalokat. Ragyogó album, de a borítófotón sütkérező előadó nem tud róla meggyőzni, hogy alapvetően mégiscsak szomorkás történetekről szól.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
