Azt talán nem, hogy 1915-ben, amikor Kodály Zoltán saját szóló csellószvitjét komponálta, még alig voltak hasonló, újabb kori darabok a repertoárban. Ő radikális eredetiségre törekedett, és ez a megközelítés Zétényi Tamásra is jellemző. A kortárs zenei színtér ismert és keresett gordonkaművésze a bemutatkozó albumán a szokottnál karsúlyosabb vonókezeléssel, komoly, szinte militáns fegyelemmel lát a darabhoz, de annál erőteljesebben hatnak a lírai szakaszok – a nyitótétel magas, éneklő dallamai –, és annál élénkebbek a cselló zenekari gazdagságot idéző hangszínei. „Mint Chopin a zongora lelkébe, Kodály a gordonkáéba tudott legmélyebben elmerülni” – írta Molnár Antal a darabról, amit egy ilyen elemi erejű interpretáció után nem kell magyarázni. Noha egyszerre él melodrámai, romantikus, valamint barbár, formátlan gesztusokkal, Ligeti Csellószonátája a Kodály-mű folytatásának hat, a Capriccio tétel toccataszerű rohamai pedig a humort sem nélkülözik. Ligeti hattételes Brácsaszonátája, a kilencvenes években klasszicizálódó szerző alkotása zárja az albumot – az előadó saját átiratában. Fanyar, fojtogató atmoszférájú zene, amelyben máramarosi népzene, ironikus gesztusok és ördöglétraszerű futamok is elférnek. Ami brácsás változatban személyes volt, az csellón ijesztő és kozmikus látomássá válik. A szólista makulátlan ritmus- és formaalkotása ezúttal csak eszköz. Nagyobb a cél.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
