Egyre inkább úgy tűnik, hogy csak púp a Nemzeti Filmintézet hátán a fiatal filmesek indulását támogató Inkubátor Program. Hiába szerepel az állami filmes szervezet honlapján most is, hogy a program célja „a magyar film új hangjainak, friss tehetségeinek és az aktuális témák feldolgozásának támogatása”, hiába rendeltek hozzá 600 millió forintot, fejetlenség és nemtörődömség jellemzi a pályázatok lebonyolítását.
Pedig készültek a programban olyan, hazai viszonyok között sikeres filmek, mint Szilágyi Zsófia Egy nap, Hartung Attila FOMO, Kis Hajni Külön falka és Baranyi Benő Zanox című alkotásai, amelyek közül néhány külföldi fesztiválokat is megjárt.
De nem csak ez. Idén februárban úgy tűnt, hogy a programot a színfalak mögött fogják kivégezni, miután a tavalyi, hetedik évi pályázat öt nyertesét az utolsó utáni pillanatokban arról értesítették, hogy mégsem adják meg az ígért 120 millió forintos támogatást. Ez az összeg nem kevés, ha fiatal, még ismeretlen alkotók kapják, mégis eltörpül egy olcsóbb nagyjátékfilm büdzséje, méginkább a milliárdokból készülő kurzusfilmek költségvetése mellett. Az elkaszált filmeket erős túlzás lenne rendszerkritikusnak nevezni, legfeljebb annyira kényelmetlenek a hatalomnak, mint a mesebeli borsószem. Az egyik egy negyvenes nőről szól, aki szörnymaszkban járja a magyar utcákat, a másik játékfilm egy kényszerűségből strómankodó férfiról, a harmadik pedig egy devizahitelt nyögő ápoló történetét elbeszélő dokumentumfilm. A Filmintézet február 7-én értesítette a törölt filmek alkotóit, de csak az előző napon, utólag frissítette a pályázati feltételeket azzal, hogy az NFI döntőbizottsága „mérlegelési jogkörben” döntést hozhat a filmgyártás „megvalósíthatóságát vizsgálva”. Magyarul: a pályázat elnyerése után még egyszer meggondolhatja, hogy tényleg ad-e pénzt a fiatalok első filmjére.
Botrány az atombunkerben
Ilyen körülmények között érkezett el a nyolcadik Inkubátor Program Pitch Fóruma múlt pénteken a Toldi Moziban (az eseményen az előkészületben lévő projektjeiket mutatták be az alkotók - a szerk.). Ekkor már túl voltunk a pályázat legelső fordulóján, amikor hetven jelentkezőből kirostáltak hatvanat. A fórumon tíz fiatal alkotócsapat prezentálhatta a filmtervét, de többen is arra használták a kapott perceket, hogy számonkérjék a zsűrin a pályázat nem megfelelő lebonyolítását, amely kiszolgáltatott helyzetet szült.
„Benne vagyunk egy programban, és közben mindenféle magyarázat nélkül kirúgnak három embert – mondta Brauner Máté rendező az előző év elkaszált filmjeire utalva. – Felelős pozíciókban dolgozó hivatalos emberek ilyet meg tudnak tenni, aztán jöjjünk fel ide, vagy én jöjjek fel ide, és mondjam el ezt a pitchet, mintha...? Teljesen hülyének érzem magam ebben a szituban, és ennyi.
Engem ez őrülten zavar, és nem várok ettől már semmiféle hatást, mert tudjuk, hogy működnek ezek a dolgok. Mindenki, aki ennek a döntésnek a részese volt, az komolyan szégyellje magát, és sok sikert kívánok ahhoz, hogy ezzel együtt éljen.”
Részlet az egyik pitchelő, Brauner Máté demonstrációjából https://t.co/2KDdliPBvG pic.twitter.com/AmZQHiaZ0k
— Sztepanov Márkó (@SztepanovM) September 22, 2023
Brauner felszólalása után, amit hangos tetszésnyilvánítás követett, a konferanszié a helyzettel mit sem törődve továbbgörgette volna az eseményt, de a zsűri egyik tagja, Csáky Attila producer csak reflektált: „Értem én, hogy mi történik, csak közben mégsem. Thomas Bernhardot idézném, hogy »légy az atombunkerben«. Se ki nem jut információ, se be nem jut információ” – felelte rejtélyesen, és a pályázó visszakérdezése után sem volt hajlandó megmagyarázni, mire gondol.
Paczolay Zsófi és Bíró Bálint dokumentumfilmesek a kérdések megválaszolására kapott hét percet arra fordították, hogy elmondják, az előzsűri oktalanul görgetett akadályokat a pályázók elé. Miután decemberben megítélték nekik a fejlesztési támogatást – ezt a hárommillió forintot a legjobb tíz filmterv kapja meg –, nyolc hónappal később, júliusban közölték velük, hogy mégsem folyósítják az összeget. Fellebbezésük hatására aztán mégis kapták a felét. „Mi lehet a módja annak, hogy legyen egy transzparens kommunikáció a program működéséről a döntéshozók irányából, hogy ne abszolút bizonytalanságban kelljen dolgoznunk?” – tette fel a kérdést Bíró a zsűri felé fordulva, de nem kapott választ. Csak annyit, hogy a megjegyzést rögzítették és továbbítják majd.
A demonstrálók filmtervei nem nyertek, a zsűri azonban kihirdette a győzteseket: a döntős projektek közül Ducki Witek Kiszáradás, Tóth Lili Laura Magda, Kocsányi András Sine Morbo és Szabó Márton István Zajkapitány című filmtervei nyertek, de hogy ők sem érezhetik nyeregben magukat. Hiszen az elmúlt év példája azt mutatja, hogy semmilyen garancia nincs arra, hogy a Filmintézet tényleg támogatni fogja őket.
Nem kell az Intézetnek
„Tudtam, hogy elvágom magam” – mondja Brauner Máté két nappal a pitchfórum után lapunknak, de rögtön hozzáteszi: a pályázat lebonyolítói akár el is fogadhatnák a kritikát, nekünk pedig nem szabadna természetesnek venni, hogy ellehetetlenítik azt, aki felszólal az igazságtalanság ellen. – „Máig nem kaptunk érvényes választ arra, miért kukáztak három sikeres tavalyi pályázatot, így aztán végső soron nem bánom, hogy én sem nyertem. Nem tudnék minden nap úgy felkelni, hogy talán ma fogják félredobni az én filmtervemet is.”
A harminchat éves rendező első, Eltérítés című játékfilmje egy robogós futár és egy gazdag vállalkozó kapcsolatáról szól, akik hosszú idő után újra találkoznak. A cégvezető meggyőzi a másikat, hogy legyen az asszisztense, addig, míg az egykori futár teljesen anyagi függésbe kerül tőle. Mégsem ez a film legnagyobb csavarja: később a tehetős vállalkozó megvallja, hogy korábban egy másik dimenzióban élt, ahová mindenképpen vissza kell jutnia...
„Valószínűleg a kiállásommal írtam ki magam a zsűri kegyeiből, de később lehet, hogy nem tetszett volna a döntéshozóknak a futár főszereplő, hiszen a futárok nagyon mozgolódtak a katás tüntetések idején. Meg aztán a barátja is dúsgazdag cégvezető: ki tudja, nem lesz-e társadalmi szatíra a történetből? De az az igazság, hogy én megírtam a történetet a saját ízlésem szerint, és nem akartam azon gondolkodni, hogy az NFI-nél miféle öncenzúrának engedelmeskednek majd a döntésnél. Az igazi elmebaj viszont az, hogy folyamatosan ilyeneken pörög az agyunk filmesekként” – mondja a rendező, hiszen szerinte a Filmintézetnél már nem is annyira van szükség felülről érkező utasításokra, a dolgozók maguktól is igazodnak a rendszer vélt vagy valós követelményeihez.
Brauner azt is megjegyzi, hogy a pitchfórum zsűrijében nem kaptak helyet igazán nagy kaliberű filmesek, függetlennek pedig végleg nem nevezné őket: „Pedig azt kívánná egy ilyen program, hogy elismert, aktív rendezők és egyéb filmkészítők döntsenek és ne az NFI saját embereit tolják be már ide is.” A pénteki zsűriben Fülöp József, a MOME rektora, Szabó Csilla, az új SZFE oktatója és az NFI munkatársa, Romwalter Judit producer, dr. Tóth István Zoltán, a Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. tartalomszolgáltatási igazgatója ült. A bizottság „szíve-lelke”, a tavalyi sikeres filmpályázatokat elkaszáló Pesti Ákos, az NFI gyártási igazgatója egy nappal korábban jelentette be, hogy nem vesz részt az eseményen. Helyére Csáky Attila producer, szintén az új SZFE egyik oktatója ült, aki talán nem is volt képben a pályázatokkal.
„Eljutottunk oda, hogy a NER filmintézete úgy viselkedik, mint egy sértődött autónepper”
– utal Brauner arra, hogy amióta Andy Vajna elhunyt, és a Filmalapot újraszervezték Nemzeti Filmintézet néven, olyan rendezők filmterveit is indoklás nélkül visszadobják, mint Reisz Gábor vagy Mundruczó Kornél. „Hozzák létre a saját színművészeti egyetemüket, a saját filmintézetüket, de ne úgy, hogy a régit eltörlik a Föld színéről. A szakmának semmi kifogása nincsen a történelmi filmek ellen, ha nem borul meg ennyire az egyensúly: most konkrétan mindenki a partvonalra került, aki nem hajlandó betagozódni.”
Arra a kérdésre, hogy mit okoz az Inkubátor Program elsorvasztása, Brauner Máté nem tud biztató választ adni: „Az egész magyar filmgyártás egy süllyedő hajó, és ez volt az utolsó csücsök az árbocból. Az Inkubátor Program volt az utolsó mentsvár, ahol még készülhettek szerzői filmek és most nagyon úgy tűnik, hogy ettől is könnyes búcsút kell vegyünk: az NFI ráadásul itthon egyablakos rendszer, és éppen most zárják be ezt az ablakot.” A fiatal alkotóknak pedig marad a kapcsolatépítés külföldön és a koprodukciókban való reménykedés, ami egy sokszorosan nehezített pálya. Brauner ugyanakkor bizakodó is, rengeteg megerősítést kapott a kiállásukért. „Könnyen lehet, hogy ebből most majd ki tud fejlődni valami. Saját filmintézetünk nem lesz, de azt el tudom képzelni, hogy különböző gyártócégek néha megfogják egymás kezét és beállnak egy-egy szerzői filmes mögé.”
Izgulni kell
Paczolay Zsófi és Bíró Bálint a Máról holnapra című budapesti dokumentumfilm tervével pályáztak. A sikeres pályázatról három hónappal később, decemberben értesítették őket, az NFI hivatalosan mégis csak márciusban írta ki a pályázatot, amikor azt kérték tőlük, újra nyújtsák be az anyagukat. Júniusban már arról értesítették őket, hogy a pályázatukat elutasítják: „Abszurd volt, és szakmaiatlan – mondja Paczolay. –
Úgy tűnt, az elutasításnak nincsen valódi oka, a bírálókat egyszerűen nem érdekli, mi a sorsa ezeknek a filmterveknek. Pedig a program neve arra utalna, hogy a pályázó nyugodtan figyelhet az alkotásra, nekünk azonban rengeteg energiánkat felemésztette az, hogy találgattuk, végül odaadják-e a pénzt és milyen feltételekkel.”
A páros sikeresen fellebbezett az NFI második döntése ellen, és végül indulhattak a második körben: ők is ott voltak szeptember 22-én a pitchfórumon. A forgatókönyv fejlesztésére megígért hárommillió forintnak eddig csak a felét kapták meg a pályázat hivatalos megnyerése után hét hónappal: hogy a maradék másfélmilliót folyósítja-e az Intézet, a cikk írásának a pillanatában meg nem lehet tudni.
A Máról holnapra Budapest peremvidékeiről szól, olyan emberekről, akik nélkülözhetetlen fogaskerekei a város gépezetének, ez ugyanakkor felemészti és elpusztítja őket: a filmesek az ún. „munkáskörutak” mentén járják be a fővárost, annak köztereit, ipartelepeit, privát és állami munkahelyeit, kocsmáit és munkásszállóit. „Sötét a film, de a valóságból táplálkozik, és ezzel sokan nem szeretnek szembenézni – mondja Paczolay Zsófi. – A zsűriből volt, aki kifogásolta, hogy miért ilyen szemszögből mutatjuk be Budapestet.” Noha a pályázatban világosan leírták, miért választották a témát, a pitchfórumon ez volt az egyik zsűritag egyetlen kérdése.
„Úgy érezzük, hogy az Inkubátor Program a teljes struktúrájával és szabályrendszerével, a független szakmai zsűrikkel együtt kellemetlen az NFI-nek, de megörökölték jogelődjüktől, a Filmalaptól. Ez a kelletlenség érződik a pályázat elérhetetlen döntéshozóin, akik még talán maguk sem tudják, pontosan hogyan működjön a program, és menet közben változtatnak a szabályokon. A független zsűrizésnek köszönhetően itt még felbukkanhatnak olyan készítők, akiknek eredeti ötleteik, netán fontos, társadalmat érintő témáik vannak. Ez számukra nyugtalanító” – mondja Paczolay.
Mindketten évekig éltek külföldön, tanultak többek között Portugáliában és Belgiumban, ahol elvégezték a DocNomads elnevezésű nemzetközi dokumentumfilmes képzést: azt mondják, megszokták, hogy mostoha körülmények között, kis pénzből dolgozzanak, és végsőkig elkötelezettek a szerzői dokumentumfilmek iránt. „Mi a vérünket adjuk a filmjeinkért” – mondja nevetve Paczolay. De pont ezért nem szeretnének egy olyan rendszertől függeni, amely kiszolgáltatja az alkotókat. „Itthon ez volt az utolsó kapu” – teszi hozzá Bíró Bálint az Inkubátorról.
„Van, aki demonstrál, van, aki komolyan veszi és nyerni akar. És mindkettő érthető. Szomorú” – állt abban a Twitter-bejegyzésben, ami elsőként tudósított a pitchfórumon történtekről. Az öt nyertes csapat mosolygott a közös fotón, de sokan azt érzik, mindenki egy hajóban evez, egy ügyet képvisel, a független szerzői film ügyét. „Filmes kollégáink a támogatásukról biztosítottak, és többen megköszönték, hogy demonstráltunk” – mondja Paczolay Zsófi, aki sajnálja, hogy a díjazottaknak ilyen méltatlan szituációban kellett nyerniük.
Régi pletyka, hogy ez volt az utolsó Inkubátor Program, és a kilencedikre már nem kerül sor. Ugyancsak megerősítetlen információ, hogy a program a Színház- és Filmművészeti Egyetem égisze alatt működne tovább. Akárhogy is: valószínűleg soha nem lesz már olyan, mint volt. A Nemzeti Filmintézet Káel Csaba filmbiztos vezetésével működik, de egy szűk érdekkör irányítása alatt áll: és ebben a rendszerben nemcsak a már bizonyított filmesekre nincs szükség, de a zavaró bolhának tekintett új tehetségekre sem.
Enyedi Ildikó: Hogyan lehet bepiszkolni, egymás ellen fordítani egy nemzedéket?
„Most, a szemünk előtt, mint egy petri csészében, megfigyelhetjük, hogyan lehet lépésenként tönkretenni, értelmetlenné torzítani egy tiszta és szabályai által biztosítottan érték alapú struktúrát, és ami ennél sokkal szomorúbb, hogyan lehet bepiszkolni, egymás ellen fordítani és megalázni egy egész nemzedéket” – írta az Inkubátor Program elsüllyesztéséről Enyedi Ildikó. Szerinte a programot létrehozó Havas Ágnes, bár a megkérdőjelezhető Vajna-féle Filmalap része volt, teremtett „egy talpalatnyi helyet, egy pici területet, ahol a nyúlós, kétséges megalkuvások, öncenzúra és sunnyogás mentes szabad alkotás lehetséges.”
„Havas Ági pontosan látta, milye csapdákat kell elkerülni ahhoz, hogy sértetlen maradjon a szabadság, hogy ne sérüljön a hiteles hang – és beépítette a rendszerbe a biztosítékokat. Ezeket bontotta le lépésenként a programot megöröklő NFI.” A rendező szerint az Inkubátor megóvta a fiatalokat a korrupt rendszerhez kötődő dilemmáktól, tisztább játékszabályokat teremtett. Most azonban „olyan brutalitással lettek belerángatva a »felnőttek« piszkos játékába, amihez képest egy normál pályázat sétagalopp.”
