Magyar Narancs: A pályázat mintája egy száz évvel ezelőtti esemény: akkor Dohnányi Ernő, Bartók Béla és Kodály Zoltán komponált darabot Buda és Pest egyesülésének 50. évfordulóján. Mit jelent ezekhez a művekhez kapcsolódni?
Oláh Patrik: Amikor komponáltam, inkább terhet jelentett, hogy olyan művet kell írjak, amely csatlakozhat ehhez a legendás triászhoz. Különösen Bartók Táncszvitje gyakorolt rám nagy hatást, úgy is mondhatnám, ez volt az a mű, amelyik tizenévesen átvezetett a 20. századi zenetörténetbe. Most, néhány nappal a koncert előtt nagy megtiszteltetés, hogy Bartókkal, Kodállyal, Dohnányival együtt emlegetik a nevemet.
MN: Kaptál visszajelzést a Budapest-nyitány pályázatot elbíráló zsűritől?
OP: Nagyon jólesett, amikor megtudtam, hogy az első helyezettet illetően nem volt vita köztük.
MN: Első ízben komponáltál nagy méretű zenekarra?
OP: Ez a második ilyen darabom, a diplomadarabomat hasonlóan szimfonikus zenekarra írtam, sőt, abban trombitából három volt. Hiányoztak is.
MN: Budapest volt a hívószó. Milyen hangulatot ragadsz meg a műben?
OP: Szerettem volna kapcsolódni Bartók művéhez, és az is fontos volt, hogy megjegyezhető témát adjak a hallgatóknak. Egy öthangos dallam van a mű középpontjában, mivel úgy tudom, hogy az emberi agy öt-hat számjegyet képes megjegyezni – én pedig ezt az elvet ültettem át a zenébe. Ezt a témát variálom, tükörfordítom, de nem nevezném variációsorozatnak a nyitányt. Szerkezete szerint gyors-lassú-gyors, a végén egy kódával, nyolc és fél perc az egész. Tíz, ha a zenekar szabadon bánik a koronákkal (a korona vagy fermata a hangok hosszabb kitartását jelzi a kottában – Cs. M.).
MN: Mikor derült ki, hogy van tehetséged a zeneszerzéshez?
OP: Hét-nyolc éves lehettem, amikor az első hegedűvizsgámra írtam egy aprócska darabot. Nem hegedűversenyt, persze, hiszen éppen csak megtanultam kezelni a vonót. Amikor megtanultam zongorázni, Liszt stílusában komponáltam. Tizennégy évesen a Bartók konziban folytattam a tanulást, és úgy voltam vele, hogy talán egyszer majd zeneszerző is válhat belőlem, de egyelőre hegedűs leszek.
MN: Túl nagy dolog lett volna kimondani, hogy zeneszerző szeretnél lenni?
OP: Igen. A gyerekkoromat Bach, Mozart, Beethoven és különösen Csajkovszkij bűvöletében töltöttem, és nem éreztem azt, hogy én csak úgy csatlakozhatnék hozzájuk. Nálam még mindig Csajkovszkij a király. Tizenkét évesen beleszerettem, és azóta sem volt megingásom.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
