Az A-dúr többnyire a diadalittasságig fokozható derű hangneme a zenetörténetben, moll párja pedig az enyhén melankolikus költőiségé. De korántsem a hangnemek miatt érdekes ez a lemez. Humor és játékosság jellemzi a műveket, ezek olyan attribútumok, amelyek talán utolsóként jutnának eszünkbe Beethovenről. Ennek alighanem a legékesebb példája a műsornyitó A-dúr szonáta (op. 23/2), amelynek egy-egy modulációja mosolyt csalhat a hallgató arcára. Még a Kreutzer-szonáta olykor ördögi, furmányos futamait, de az a-moll szonáta (op. 23) elegáns, dúrban csengő scherzóját is körüllengi ez a szellemesség, amelynek a késő klasszicista és a romantikus művész szótárában nem a könnyűséghez van köze, sokkal inkább a végtelennek való nekigyürkőzéshez, amit aztán rendre kudarc és nevetés kísér. A két előadó összehangolt játéka, értő odafigyelése példamutató lehet minden kamarazenész számára. Különösen a Kreutzer-szonáta nagyszabású, 14 perces nyitótételéből nyilvánvaló, milyen fáradhatatlanul dialogizál a zongorista és a hegedűs. A felvétel 160 német, osztrák és svájci zenetudós ítélete nyomán megkapta a Preis der deutschen Schallplattenkritik nevű elismerést, de ebben a hangmérnököknek is lehet némi szerepük: úgy szól a lemez, mintha ott lennénk az előadókkal a színpadon, a hangzás mégis tágas és kiegyenlített.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
