Csáki Judit

Ez a Szelmenc - Kisszelmenc és Nagyszelmenc - magyar falu; nem nagy, de magyar. Ámde egyik fele Szlovákiában, a másik fele Ukrajnában van - Magyarországon nincsen belőle egy darab sem. Korábban Csehszlovákiához és a Szovjetunióhoz tartozott.

Idén rövidre - bár intenzívre - szabódott jelenlétem a szegedi Thealter fesztiválon. És akkor most megfogadom, hogy jövőre nem így lesz; mert megint meggyőződtem arról, milyen pofás, izgalmas, felvillanyozó fesztivál ez - és ugyan nem attól, hogy minden egyes produkció revelatív és hibátlan, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a túlnyomó többség a színház evidens és eminens hivatását teljesíti: hozzánk beszél, közös dolgainkról.

"Keserédes komédia egy felvonásban a felnőtté válásról" - ez szerepel Mark Ravenhill Citizenship című darabjának bevezetőjében, és aki látta például a nálunk is játszott Shopping and fuckingot a Tháliában bő tíz éve, az tutira nem dől be sem a keserédesnek, sem a komédiának.

A bécsi Akademie Theater - a Burgtheater kamaraszínháza - az egyik legjobb vidéki színház, mármint innen, Budapestről nézvést. Mert hát nem kell hosszabban utazni oda sem, mint azokba a vidéki színházakba, ahová viszont nem érdemes menni.

Szívesen beszállnék egy elemző vitába Tennessee Williams A vágy villamosa című darabjáról, és hoszszan tudnék érvelni amellett, hogy mindent összevetve igazi giccsparádé az egész, kezdve a "fehér liget" nevű Blanche DuBois-val, folytatva a "persze hogy lengyel bevándorlóivadék", vadállati ösztönlény Stanleyvel, végezve a "persze hogy melegproblematika a háttérben" Blanche-frusztrációval. És akkor még nem említettem sem az "anya majma" Mitchet, sem az írói élethazugságokat.

Új formái és tartalmai alakulnak ki a Hamlet-játszásnak, és ebben semmi meglepő vagy szentségtörő nincsen, hiszen ez éppen a dráma elevenségét mutatja.

Bejön a tizenhárom férfi, leül egy hosszú asztalhoz - a Leonardo da Vinci Utolsó vacsoráját idéző képen ezúttal öltönyös-nyakkendős, menedzser-like férfiak lapozgatnak fekete dossziéban gondterhelten. Hogy az a nyavalyás Déva vára csak nem akar fölépülni, mert "amit raknak reggel, estére leomlik".

Nekem voltaképpen semmi kifogásom sincs az ellen, hogy a Pécsi Országos Színházi Találkozó a magyar színházművészet alsó fertályának seregszemléje legyen. Ez a törekvés egyelőre csak részben teljesült, pedig végigvitele nem volna tanulságok nélküli.

Jeles András szombathelyi Félkegyelműje bekerült a pécsi találkozó versenyprogramjába, és ez a tény - noha semmilyen módon nem ellensúlyozza a válogatás hiányosságait és szakmaiságának hanyatlását - akkor is üdvözlendő, ha fogadtatása nem egyértelmű. Jeles színháza ugyanis - aki emlékszik a réges-régi produkcióira, az tudja - mind keletkezésében, mind végeredményében elüt a fősodortól, ezért befogadása nyitottságot, empátiát és kíváncsiságot igényel, ezek pedig mostanában a kőszínházi szférában, valamint a hatalom által preferált viszonyulási módozatok között nem trendik.

Amikor bő húsz évvel ezelőtt először láttam Cristoph Marthaler-előadást (a Murxot a berlini Volksbühnén), a színpadon tizenegy színész-zenész ült-állt és mozgott kimérten az Anna Viebrock által tervezett, fával borított teremben.

Van itt a sarkon nekünk - akik itt lakunk a faluban - egy "házi" hajléktalanunk. Zolit mindenki ismeri, immár a barátnőjét is; néha egymás közt keresünk nekik alkalmi munkát, a környékbeli boltokból, éttermekből enni kapnak, és nyilván inni is, hisz máshogy hogyan is lehetne ezt kibírni.

Fehér a padló, fehér a négy síkra osztott játéktér minden fala, fehérek a síkokat elválasztó tolóajtók: fehér dobozban játszódik a sepsiszentgyörgyi A fösvény, Bocsárdi László rendezése. Bartha József díszlete leginkább tér - alig néhány tárgy bukkan fel, ha nagyon muszáj. Éppen ezért domináns elem a leghátsó, tükörrel lezárt traktusban egy jókora, fej nélküli szobor (tán a milói Vénusz mása?), a feje helyén lámpaernyővel, és a földhányás, amely Harpagon pénzesládikáját rejti, míg ki nem lopják onnan.