A Félkegyelmű látványvilága - Jeles szinte állandó tervezőjének, Perovics Zoltánnak a munkája - úgy öleli körül Miskin herceg és a többiek történetét, mint valami puha héj: egy barlang és a Pantheon fölismerhető mozaikszerkezete két nyílással kombinálva; az egyiken odafönt az eget, a másikon a szüntelenül hullámzó tengert látjuk. A színpadon pedig az egyes jelenetek szépen összeválogatott díszletét. És ebbe már bele lehet dőlni, és mintha hullámok sodornának, pompásan lebegünk, noha e lebegés tartalma többnyire a zenével és a színészi játékkal van szinkronban, a szó csak holmi segéderő.
A Félkegyelmű folyamatos kihívás, provokáció a színháziak számára, s ha a memória nem lenne oly végtelenül véges, hát én is számos adaptációra, feldolgozásra, interpretációra emlékeznék. Jeles jelenetfüzért csinált, a jeleneteket zene (Melis László zenéje) választja el vagy köti össze, és miközben a történet követhető, mégsem beszélhetünk sem epikus karakterről, sem történetmesélésről.
Jeles ugyanis egy figurát "mesél": Miskin herceg figuráját, mégpedig Czukor Balázs hihetetlenül intenzív, bensőséges és reflektálatlan alakításában. Ott áll - mozog és beszél - előttünk a "jóság", ez a bámulatot parancsoló, egyszersmind bicskanyitogatóan provokatív entitás, amelynek épp-így-léte nem függ sem a körülményektől, sem az érdektől, sem a következményektől. Czukor Balázs egész lényével válik Miskinné: kissé hajlott tartás, csöppet félrehajtott fej, lassú mozgás és lassú, mert ott helyben születő beszéd - színészileg az is szinte önkéntelen, ahogy a többi szereplőt, a játék egészét maga köré szervezi. Hiszen bármelyik jelenetben - Jepancsinék házában vagy a lakóhelyén, Ivolginéknál - bármely szereplő kénytelen viszonyulni hozzá, megütközni vele vagy megbámulni a jóságát, ezt a fapados nyíltságot, amely azért provokatív, mert mindenkit önvizsgálatra késztet.
Ebből, mármint az önvizsgálatból persze nem látunk mindent, hiszen a több mint négyórás előadásba sem fér bele a teljes regény; ráadásul Jeles egyéb Dosztojevszkij-művekből is beemelt részleteket. De Miskin hatása Nasztaszja Filippovnára például revelatív; nota bene, a legtöbb feldolgozásban légiesnek és enigmatikusnak ábrázolt nő Alberti Zsófi játékában minden emelkedettségtől megfosztatik, és igazi "földi" jelenségként őrlődik a két férfi közt. Nem a végzet asszonya, hanem a gyarló és megtarthatatlanságában vonzó asszony, aki egyik férfiról sem tud lemondani, mert nélkülük nem lehetne önmaga. Rogozsin alakja - noha a termetre, jelenlétre robusztus Horváth Ákos játssza - ugyancsak más, mint a megszokott: noha halljuk, olykor látjuk is erőszakosságát, szenvedélyességét, elsősorban mégiscsak eltökélt, a végsőkig elszánt férfi ő, aki nem és nem mond le álmai asszonyáról. E nemben azonban csöndes - és tán ez is Miskin hatása, akit nemcsak őszintén szeret, hanem énje egy részének tekint.
A szombathelyi társulat tagjainak többsége jól veszi és jól beszéli Jeles színházi nyelvét, amely a színészek tekintetében inkább a szerepben való létezésre, mint egy karakter megformálására helyezi a hangsúlyt. Vlahovics Edit például egy másik, "valódi" félkegyelműt játszik, akinek a világtól való rettegésében, bizonytalanságában a biztos pontot Nasztaszja Filippovna jelenti. Csonka Szilvia játssza Aglaját, Jepancsin tábornok egyik lányát; azt, akit ugyancsak megindít Miskin jósága, és a maga módján megküzd Nasztaszjával a férfiért - és veszít, vagyis életben marad. De még anyját, a Kiss Mari által egyszerre sprőden és érzékenyen megélt Jepancsinát, akinek mind közvetlen, mind tágabb környezetéről csípős és kiérlelt véleménye van, még őt is lerántja sziklaszilárd talapzatáról Miskin - miközben ennek a Miskinnek a világon semmi ilyesféle célja nincsen.
Csak van. Hol néma hallgatással, hol ezzel a tétova, mégis oly egyenes beszédével fordítja föl maga körül a világot. A darabka ég olykori viharos elborulása mutatja, hogy ez a távolról sem sziklaszilárd, egyszerűen egyedül adódó öntörvény szüntelen konfliktusban lévén a világgal nincsen következmények nélkül. A sokszor emlegetett betegség fölerősödik, és mire a végső - amúgy csodaszép és képileg is megrendítőre komponált - jelenethez érünk, melyben a halott Nasztaszja ágya mellett kuporog az élőhalott Rogozsin, és csöppet távolabb ül és hallgat Miskin, a tenger hullámzása, legalábbis bennünk, elcsitul, a felszín nyugodt, megváltás nincsen.
Szombathelyi Weöres Sándor Színház, POSZT, június 6.
