Csáki Judit

Megtartották az Alföldi Róbert vezette színház utolsó bemutatóját, Klaus Mann Mefisztó című regényének színpadi adaptációját, az új Nemzeti ötezredik előadását. Fellélegezhet a hatalom: hál' isten, itt a vége. És aki a képviselői közül odamerészkedett (örülni? kárörvendeni?), hát legalább látta, mit mutat a tükör.

Van-e önmagában értéke a házasságnak? Nagyobb biztonságban van-e egy gyerek, ha egy férfi és egy nő neveli, mint ha egy meleg pár? Lehet-e, kell-e céltudatosan nevelni egy gyereket a hazaszeretetre (vagy ez egyéb kötődések - kultúra, család - révén úgyis megtörténik magától)? Van-e értelme bármilyen konkrét, írásos szerződésnek állam és állampolgár között?

Fikarcnyi áthallás sincsen a Katonában bemutatott A nép ellenségében (Hajdú Henrik fordításában a manapság agyonstrapált A hazaáruló a címe, ám most Kúnos László friss magyar szövegét halljuk): Zsámbéki Gábor rendezése ugyanis nem összetett mondat, egy "olyan, mint"-tel a közepén, hanem kijelentés, noha azon belül finoman árnyalt.

Én erősen hiszek az úgynevezett írói színházban, ugyancsak erősen a rendezői színházban - de legerősebben a színészi színházban hiszek. A színészek azok, akik kollaboránsként olykor valamivé pumpálják a semmit, jóvá a rosszat. A jó színészek, persze, csak ők; azok, akikre azt szoktuk mondani, hogy még a telefonkönyv is, ugye...

Fiatal pár beköltözik a fiú családjának valahai lakásába, s bár a feleség már az utóddal terhes, a férjre az elődök története szakad rá. Nagyjából a 20. század.

Az előadás (amely a párizsi Thé‰tre des Bouffes du Nord-ban készült) már az előcsarnokban elkezdődött: a masszív várakozás volt a nyitány. A Művészetek Palotájának aznap esti közönsége nem föltétlenül és nem elsősorban a Varázsfuvola elemzőgárdája volt, hanem egy várhatóan nagyszabású találkozás drukkere: egy "utolsó opera" és egy beharangozottan "utolsó rendezés", Mozart és Peter Brook randevújának tanúi.

Most akkor az a kérdés, hogy meg tudunk-e maradni a borotva élén. Mohácsi János rendezése a Nemzeti Színházban nem sok jóval biztat. Annyival talán, hogy az előadást megtartja ezen a bizonyos borotvaélen.

Majdnem azzal kezdtem, hogy önmagában is nagy teljesítmény a mai nehéz időkben esténként ezerhatszáz embert leültetni a két összetartozó színházba, a Vígbe meg a Pestibe.

A Radnóti Színház köszöni, jól van. Volt már jobban, és nem szeretne rosszabbul lenni. Idei évadterve annak a vágyát mutatja, hogy megint kéne dobni valami nagyot. Visszanyerni "régi dicsőségünket". Persze minden eddiginél nehezebb külső körülmények közepette - de hát ez az igazi kihívás, a színház sajátja. Ami nem a sajátja, arról is beszélgettünk.

Helyesek vagytok, lelkesek vagytok, tehetségesek vagytok - de ez most nem jó. Mondhatnám, hogy azért, mert még nincsen készen, mert kellene még sok próba, némi dramaturgiai beavatkozás; és ez mind igaz lenne, csak kevés.

Tartozott nekünk az Örkény Színház ezzel a bemutatóval, és nemcsak azért, mert nemrégiben már beígérte, aztán elmaradt, hanem azért is, mert ez a színház a nevét nem örökölte, hanem választotta: s ha ezt, akkor a Tótékja is legyen otthon itt.