Alaposan rácsodálkoztam arra, hogy valaki ilyen konzisztens eleggyé tudja összegyúrni a zenét és a beszédet. Aztán számos rendezését látva tanultam meg érteni a nyelvét és azt a speciális - első blikkre tán mindig a hatvanas-hetvenes NDK világát idéző - látványt, amely állandó alkotótársának, Anna Viebrocknak a refrénje, és meghatározó módon veszi körül Marthaler rendezéseit.
A svájci muzsikus (mert ekként kezdte: színpadi muzsikusként) 1993 óta rendszeresen járja Európa, kivált a német nyelvterület színházait, és ugyancsak rendszeres meghívottja a két nagy fesztiválnak, a berlini Theatertreffennek és a bécsi Festwochennek. Utóbbi keretében készítette Letzte Tage. Ein Vorabend című előadását - melyet pontosabb talán projektnek nevezni - a bécsi Parlament épületének régi üléstermében. Erről elsőként az jutott eszembe, hogy - az erősen historikus stílust, a hatalmas szobrokat leszámítva - térformájában mennyire hasonlít a budapesti önkormányzat díszes üléstermére, vagyis hogy milyen pompásan ide lehetne hozni ezt az amúgy utaztathatatlannak tűnő produkciót. Aztán alig telt el fél óra, és láttam-hallottam, hogy ez az előadás mostanában biztos nem tehetné be a lábát Magyarországra.
Marthaler előadásai kollázsszerűen épülnek föl; a kollázs különböző darabkái harmonikusan, de mégis ötletszerűen mosódnak át egymásba, és ugyanígy változtatja alig néhány markáns vonással körülhatárolt szerepét a tizenegy színész. A legelején bejön például öt takarítónő: élénkzöld köpenyük üde színfolt, blazírt törölgetésük, néma (olykor orosz, hisz vendégmunkások!) társalkodásuk erős ellenpont a kicsit nyomott atmoszférában. És bejön egy férfi, aki mintegy idegenvezetőként az épületről, az akusztikáról és a várható estéről mond néhány erősen túlgesztikulált mondatot: olyan zsidó származású zeneszerzők lesznek a hősei, akik komoly életművet hátrahagyva koncentrációs táborban vagy - a szerencsésebbek - emigrációban végezték.
És noha az este egyetlen fiktív szövege szerint a koncentrációs táborok felszabadításának kétszázadik évfordulója idején vagyunk, amikor Európa Habsburg Császárság és az UNESCO a világörökség részévé tette az antiszemitizmust, az előadás szövegkollázsa több mint száz év antiszemita, rasszista, idegengyűlölő beszédeiből és cikkeiből idéz, politikusok és skriblerek mondatai keverednek Erwin Schulhoff, Józef Koffler, Viktor Ullmann, Richard Wagner, Felix Mendelssohn-Bartholdy és mások zenéjével. A színészek-énekesek hol képviselők, hol kórus, hol maga a rémült emberiség, amely szemét lehunyva hallgatja a rémületes, minden pillanatban kortársi, aktuálpolitikai fenyegetést. Bejárják-beülik a történelmi ülésterem padsorait, miközben oldalt a hattagú zenekar játszik.
És jelentem: Európa homlokán táncolunk már megint. Mert amikor azt hallottam, hogy "zéró toleranciát hirdetünk az antiszemitizmus ellen", még csak arra gondoltam, hogy a mi miniszterelnökünk jó helyről szedte ezt a mondatot. De amikor a folytatásban közismert beszédek közismert fordulatai bukkantak föl, a turulba született nemzetről meg arról, hogy mindennek meg kell nálunk változnia, az alkotmánytól a médián át az iskoláig, világossá vált, hogy Marthaler a történelmi sötétség megidézéséhez a szomszédos országok jelenéből szedte az anyagot (persze válogatott bőven osztrák és német szélsőjobboldali megszólalóktól is). E kétes dicsőségben Orbán mellett szerepel párttársa, Bayer Zsolt is a cigányokról írott szövegével, de fölbukkan Matolcsy is a gyerekek fenekén lévő piros pöttyel, és hány lehetett még, amire nem figyeltem föl, immár szégyenemben...
Mert a szomszéd idegengyűlölete, rasszizmusa és antiszemitizmusa - melyre nyilván a mellettem, körülöttem ülők voltak érzékenyebbek - mindig távolibb és mindig közömbösebb. De hogy az előadásról szóló összes kritika lesajnálólag emlegeti országunkat és vezetőit, az brutálisan vág a húsba.
Miközben óriás léptekkel trappolunk a katarzis felé. Viktor Ullmannról esik szó, aki az egykori Osztrák-Magyar Monarchiában születvén Bécsben lett zenész, majd a fasizmus előretörésekor meghiúsult menekülési kísérletek után Prágában fogták el, és onnan internálták 1942-ben Theresienstadtba, ahol folytatta muzsikuséletét, zenét szerzett, koncerteket szervezett, zenekritikát és -tanulmányokat írt. 1944-ben volt a híres theresienstadti koncert, amely után röviddel Auschwitzba vitték, ahol két nappal később a gázkamrában végezte.
És erre a koncertre fut föl az este. A színészek bevégezték politikusi "pályafutásukat", pasztell, drapp "civil" öltözékben jönnek vissza a terembe, szépen, egymás után, amíg a zenekar - Uli Fussenegger vezetésével - a theresienstadti koncertet játssza. A végén Mendelssohn Elias-oratóriumát énekli a kórus, közben odafönt, a második emeleti karzaton araszolnak végig libasorban, mígnem eltűnnek az oldalsó ajtó mögött, akárcsak a zenekar itt lent, hangszereikkel együtt. És akkor Bernard Lang II. Epilógusának ősbemutatója még, Primo Levi szavaira: "ami megtörtént, megtörténhet újra, itt és most, mindennap".
Wiener Festwochen, bécsi Parlament, május 25.
