Jussanak el oda a politikailag kiválasztott, művészileg kontraszelektált igazgatók által vezetett színházak, ahonnan a minőség ki van lakoltatva. Jussanak el oda, akik szeretnének ott lenni, sőt: álljanak fel a színpadra az eredményhirdetés idején, fogják meg egymás kezét.
Sétálgassanak a Király utcán a fölkentek, például Fekete György, Dörner György, Halász János, Kósa Lajos, Eperjes Károly - közük ugyan csöppnyi sincs a színházművészethez, hiszen nem is ismerik, de hát nem is azért tarolták le az országot, hogy a színházművészetet virágoztassák föl.
Hanem hogy átvegyék a terepet, ahogy másutt is: jöjjön a középszer (és ami alatta van), az ideológiailag kompatibilis vacakság, a primitív áligazság, a giccses önsajnálat, a művészileg avítt, lejárt szavatosságú, könnyen emészthető bóvli. Vagyis hogy a gyakorlatban is le legyen vonva az összes következtetés, ami abból adódik, hogy egy politikailag szerveződött színházi társaság (és egy ugyancsak politikailag szerveződött akadémia) erőből, frusztrációból, sértettségből és kisebbségi komplexusból mondja meg a tutit a kultúrában.
Ami a POSZT-ot illeti, az alapozás már megvan. Jövőre is ketten válogatnak: egyiküket a Magyar Színházi Társaság jelölte: kritikust, Sándor L. Istvánt; másikukat hoszszas keresgélés után a Magyar Teátrumi Társaság: ő Császár Angéla, aki egykor színész volt ugyan, de mára ebből annyi emlék maradt, hogy sok évvel ezelőtt az ő szélsőjobboldali politikai megnyilatkozásai miatt hagyta abba Benedek Miklós és Szacsvay László a nagy sikerű Budapest Orfeumot. Tökéletes jelölt: a magyar színházról lövése sincs, hiszen nem nézi, nem látja, viszont alighanem anélkül is tudja, mit kell nyomni.
Többen cinikusan azt jósolták, hogy idén fődíjjal kell jutalmazni Vidnyánszky Attila Bolha a fülbe című produkcióját. A reciklált opus amúgy kritikán aluli, nem is írunk róla; még a lakájoknak sem tetszett. De néhányan biztosan tudtuk, hogy idén még nem kellett neki adni a fődíjat - azt majd jövőre kell, amikor az új Nemzeti előadásával érkezik a seregszemlére.
Amelyet azonban immár tényleg nem kellene kibélelni holmi Jeles-, Ascher- vagy Mundruczó-rendezéssel. Vigyázni kell arra is, hogy Zsótér, Mohácsi, Zsámbéki, Bagossy se legyen ott. A Katona se, az Örkény se - és folytathatnánk a sort, bár nem olyan sokáig. Ebből a szempontból az idei találkozó átmeneti volt: nyomokban tartalmazott minőséget is. Ha így marad, akkor a zsűri összeállításánál kell majd gondosabbnak lenni: hét Nagy Viktort kell találni (ki az a Nagy Viktor, kérdezi most a kedves olvasó, és kérdezem én is), nem lesz nehéz.
Egyetlen apró kritériumot kell kivenni a POSZT alapító okiratából (már ha van neki ilyenje): hogy ugyanis a legjobb előadások seregszemléje lenne. Mert ha az, akkor az idei program nyolcvan százaléka nem fért volna be - még azok az egyébként tisztes és tisztességes vidéki előadások sem, amelyeken nincs mit szégyellni ott helyben, csak épp nem tartoznak a legjobb tizenhatba vagy tizenkettőbe.
Szoktak lenni a POSZT-on szakmai beszélgetések az egyes előadásokról. Az utóbbi időben a fölkért hozzászólókat az a színház választotta ki, amelynek az előadását szakmailag ízekre kellett volna szedni. De amióta fölborult egy szék, a legtöbb színház laudátort választ, aki teszi a dolgát.
Vidnyánszky Attila nyilatkozatokban ünnepli, hogy végre átalakul a POSZT, levegőhöz jutnak az eddig elnyomottak, akiket méltatlanul állított a partvonalra a pesti klán - és igaza van, ez történt idén. És bár egy-két előadás szinte mindenkinél kiverte a biztosítékot, a középszer nyomulása már nem: ezen a terepen ugyanis már el is kezdődött a méricskélés, hogy vajon melyik és miben volt jobb a másiknál. Mert a mércét lehet relativizálni - csak éppen gondosan el kell tüntetni a legjobbakat.
A lényeg és a legfőbb cél: nem kell, hogy a színház és a POSZT arról szóljon, amiben élünk. Ha leszámítjuk a kakukktojásokat, akkor ez a válogatás az elmúlt ötven évből bármelyikben reprezentatív lehetett volna.
A perspektíva és a teendők kijelölve: a POSZT halad az útján. A függetlenek mintha nem is lennének - hogy mégis voltak egy picit, arról a közönség tudna beszámolni, mert nem tudták annyira eldugni, hogy ne találja meg őket. A színi egyetemisták minőségi előadásokkal rúgták az utolsókat - hiszen az oktatás bekebelezése részben már lezajlott, részben erős szándék van rá. A szakma igazi problémáiról ezen a terepen beszélgetés már régóta nincsen, most sem lesz, hiszen ezt a dilettáns politikusok és a hatalomkoncentrált megmondók elintézik zárt ajtók mögött.
Mi kéne még? Hát egy kis fesztiválhangulat - mondták sokan. Jövőre jöjjön tűznyelő, és igenis, tessék visszaengedni a tavaly oly nagy sikerű teátrumi sátrat, melyben a békéscsabai színház fényezte magát nagy erőkkel, negyven fokban a műköves tér forró leheletében...
Hülye, aki nem veszi észre, hogy ez egy globális stratégia része: a minőség elleni forradalom az ideológia jegyében. És hülye, aki nem tudja, hogy mindent el lehet érni, el lehet intézni, át lehet írni, csak egyet nem: hogy művészileg, szakmailag jó is legyen, amit annak akarnak láttatni.
Ez pedig komoly reményekre jogosít.
