Nálunk kivált Nádasdy Ádám fordítása segítheti a friss kortársi interpretációk keletkezését - vagyis erre lehetett számítani Gyulán, ahol a Shakespeare Fesztivál keretében a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházzal közös produkcióban Bocsárdi László rendezésében, Sebestyén Rita hathatós dramaturgi beavatkozásával megláttuk az előadás első jelenetében a sírásókat, majd az apa és fia találkozását. De aztán gyorsan átfordult a beszéd az Arany-fordításba, majd vissza, majd a kettő közé - és akkor már inkább a jelenetekre figyeltünk.
Nagyjából üres a tér, vékony fóliafüggönyök osztják mélységében több síkra; Bartha József díszletének ezenkívül hangsúlyos eleme még egy kád és néhány vasszék. Előbbiből emelkedik ki az elején Hamlet - apja segíti ki és öltözteti föl -, de később ebben kap szép piros, a Gertrúdéhoz hasonlító ruhát Ophelia, majd a beleállított széken üldögélve vesz alapos hidegzuhanyt Polonius.
Bocsárdi jellegzetes rendezői nyelvének - intenzív, "kitett" színjátszás, telített, olykor mikroporttal erősített dikció, víziók és látomások - fragmentumai érzékelhetők ebben a Hamlet-előadásban, amely bátran és keményen megfaragja a darabot, és a végére nagyjából a székelyvicc poénjára fut ki: eleinte oszlop, a végén tán gyufaszál...
Minden kanonizálódott darab esetében fölmerül a kérdés: lehet-e számítani arra, hogy a közönség ismeri? Vagy másként: lehet-e új értelmezést csinálni másból, mint a hivatkozásból az eredeti darabra? Ebben a vonatkozásban Alföldi nemzetis rendezése messzire ment: elmesélt egy, a szokásos meseszövéstől lényeges pontokon eltérő történetet. Bocsárdi még messzebre megy: nem meséli el a történetet.
Kiderül ugyan a kiindulópont: az öreg Hamletet megölte a trónkövetelő Claudius, majd viharsebesen az özvegyét is elvette. Fia, az ifjú Hamlet ennek az információnak a birtokában már el is éri lelki végállapotát: megzakkan. Se tipródás, se fokozatos megroppanás a lelki teher alatt - mire Horatióra hallgatást parancsol (akinek amúgy eltűnt a szerepe), már az ingerült, zavart fickó áll előttünk, és az ingerültség csak fokozódik, a zavartság marad.
Nem baj, hogy megbillen a jelenetek sorrendje. Nem baj az sem, hogy egyik-másik - vagy eddig fontosnak tartott - jelentéstartomány, utalás, betét kimarad. Nem kell a nagymonológ - mert nincsen dilemma. Nem kell a vándorszínészek egérfogó-jelenetének színházi körítése (pedig szép, én sajnálom), hiszen a vándorszínészek valójában Rosencrantz és Guildenstern, akik az öreg Hamlet és Claudius maszkját húzzák az arcuk elé, valamint Hamlet, aki Gertrúd maszkjában pózol. Nem baj, hogy nem értjük, honnan ismerik, amit játszanak, hiszen mindenki látja, Claudius is, hogy ők - ők. Nincs is megdöbbenés, megrendülés, felismerés. Yorick sincsen, meg még sok más nincs, de ez tényleg csak azoknak hiányzik, akik a sokadik Hamletet látják.
Van viszont vetítés - a leghátsó előtti fóliára, mert a leghátsón Claudius képe van, amit maga leplez le az előadás elején -, amelyen lovak vágtatnak és tenger hullámzik, valamint a vonatkozó szövegrészt kiváltja Rosencrantz és Guildenstern kötélen himbálózó holtteste, ebből tudjuk meg azt is, már aki rájön, hogy Hamlet visszatért.
Intenzív a hangeffektek játéka: a létező és nem létező hangok ismétlése és fölerősítése. Vízcsöpögés, surrogás, szél.
Remek viszont Claudius imádkozós monológja - egyáltalán: Pálffy Tibor játéka remek; igaz ugyan, hogy kicsit sem imádkozik, még csak nem is morfondírozik holmi bűnbánaton: cinikusan leveri szövegét a bűnről és az imádkozásról, majd a fülébe dugja az MP3-lejátszó fülhallgatóját, és rémes zenét hallgatva ringatózik térdepelve. Erre lép be Hamlet - kétszer is: az első alkalommal elvágja Claudius nyakát, majd megismétlik a jelenetet, és Claudius életben marad. Az első próbálkozás a víziók körébe tartozik.
Az viszont nagyon is valóságos, hogy utolsó közös jelenetükben Hamlet alaposan megveri Opheliát, jelezvén: ő maga nagyon ideges, és a lány értetlensége még jobban felidegesíti. Pedig Benedek Ágnes ártatlan és értetlen Opheliája szintén szép játék; még az is, ahogy a halott apjával "bábozik", meg még az is, ahogy kikel sírjából, és a két fiú, Hamlet és a bátyja, Laertes között üldögél. Aztán visszamászik a földdel borított katafalkra, és magára húzkodja a koszorúkat.
Aki érti, hogyan hal meg Hamlet, és/vagy kitalálja, ki mindenki hal még meg az utolsó - szintén vetített, de még a vetítésben is eléggé töredékes - jelenetben, annak minimum csoki járna az előadás végén. A szereplők ugyanis - besározott arccal, ez jelzi nyilván a halált - velünk együtt nézik a dráma lezárását; azt is, hogy a legvégén Hamlet Fortinbrasként jelenik meg a vásznon (ha máshonnan nem, hát a szereposztásból lehet kitalálni, hogy ő most Fortinbras), csapatok élén néz szúrósan a szemünkbe.
És akkor elmondom még, hogy Mátray László káprázatosan tehetséges Hamlet.
Gyulai Várszínház, Shakespeare Fesztivál, július 7.
