Színház

Gazdagok és szépek

Luc Bondy Tartuffe-je

  • Csáki Judit
  • 2013. augusztus 25.

Színház

A bécsi Akademie Theater - a Burgtheater kamaraszínháza - az egyik legjobb vidéki színház, mármint innen, Budapestről nézvést. Mert hát nem kell hosszabban utazni oda sem, mint azokba a vidéki színházakba, ahová viszont nem érdemes menni.

A Bécsi Ünnepi Hetek keretében bemutatott Tartuffe az Ünnepi Hetek és a Burgtheater koprodukciójában jött létre, vagyis ősztől ismét látható az Akademie-ben. Luc Bondy rendezte, az új fordításban - melynek nyelve leginkább hétköznapi - és az új színpadi verzióban Dieter Sturm és Andrea Vilter segítette - és voltaképp nagy boldogság leírni, hogy ez a gördülékeny, profi, a színészeket tekintve osztályon fölüli előadás szoros versenyben van itthoni legjobb színházaink sikerült produkcióival. Vagyis hogy ne essen le az állunk, mondván, ilyent nem láttunk még, mert de igen; és ez mit sem von le az előadás értékéből, sőt.

Richard Peduzzi díszlete egy gazdag polgár tágas házának tágas szalon-ebédlője; a fekete-fehér sakktáblapadlón hosszú, több darabból álló asztal, sok szék, oldalt kanapé, a falon agancsok, kitömött madarak és néhány kereszt - ez utóbbi eluralkodása már az új vendég, Tartuffe jelenlétének "gyümölcse".

Orgon házában reggelihez készülnek a családfő nélkül; a szolgaszemélyzet terít, behozza az ételt, narancslét tölt - és feszes csend van, mígnem Orgon anyja, a tolókocsiban ülő elegáns idős hölgy bele nem vág a család erkölcseit szidalmazó és Tartuffe-öt védelmező mondókájába...

Elmira kissé fáradtan hallgatja anyósát; Johanna Wokalek finom, rezignált teremtést játszik, aki feladta már, hogy szembeszálljon a nyilván nap mint nap ismétlődő vádzuhataggal. Reflexszerűen vonulna vissza emeleti szobájába, a magányba - amelyből csak a nagy feladat, Marianne Tartuffe-fel kötendő házasságának megakadályozása tudja felrázni; egyéb ügye szemmel láthatóan sem a férjével, sem mással nincsen már.

A Moliére-nél hagyományosan "sápadt" gyerekek Bondy rendezésében elevenek; ahhoz ugyan sem az Adina Vetter által megformált Marianne, sem a Peter Knaack által játszott Damis nincs hozzászokva, hogy harcoljon vagy kiálljon önmagáért, de ezt a nagypolgári eltunyultságot, önartikulációs lomhaságot színesen hozzák. A harc, a kimondás, a kiállás ezúttal is Dorine, a házi mindenes - itt leginkább Marianne szobalánya - dolga, aki még magát a családfőt is merészeli sikerrel helyretenni olykor. Nemcsak visszabeszél, hanem animál, rendezkedik, biztat és korhol; ahogy leveti magát a kanapéra, pontosan az apa-lánya esküvői párbeszéd kellős közepére, a vitatkozó felek közé, az megmutatja, hogy itt bizony rajta fog bukni minden. Edith Clever az előadás legjobbja; nagy színésznő sodró, telivér alakítása.

Amikor betoppan Orgon, vagyis Gert Voss (tudják, a Ritter, Dene, Vossból: Thomas Bernhard írta a három színész nevével címzett drámát, és Claus Peymann rendezte meg még 1986-ban), izgatott járkálása és a kezéből egy pillanatra sem kiengedett kis ajándékzacskó mutatja, hogy itt bizony szenvedélyes beleszeretésről és az ebből következő totális vakságról van szó. A gazdag nagypolgár, akinek mindene megvan, ami a társadalmi megbecsültséghez és a nagyvonalú, nyugalmas élethez kell, nem Tartuffe-be szeretett bele, hanem abba az önmagába, aki nagy hirtelen föllelte "hivatását", a bigott vallásosságot és annak földi helytartóját Tartuffe személyében. Lett teendője, lett centruma a kényelmes életnek, lett egy "dolog", ami mozgást visz a túlontúl nyugalmas hétköznapokba. Gert Voss Orgonja gyerekes hevülettel veti bele magát a Tartuffe kínálta csőlátásba; a színész pompásan adja ezt a megváltozott tudatállapotot, amely nemcsak neki fog sokba kerülni.

Ezért aztán a Joachim Meyerhoff játszotta Tartuffe-nek nem kell sokat "spiláznia": elég, ha van, az ő tartózkodó, de nem hivalkodó szerénységével, látható, de nem látványos vallásosságával. Csaló, persze, de nemcsak kap, hanem ad is: megadja Orgonnak, ami annak hiányzott. Láthatóan hosszú távra tervez a családi villában: Elmirával elképzelt viszonya is ennek része, a kellemesség-otthonosság fokozása.

Banánhéjon csúszik el - legalábbis Joachim Meyerhoff játéka nem utal a mindent elsöprő szerelmi szenvedélyre, annál inkább a nagy erotikus meglöttyenésre. Amikor a nagyjelenet második fordulójában - Orgon az asztal alatt, ugye - kiszalad körülnézni, hogy nem leskelődik-e valaki, anyaszült pucéron tér vissza, mert várni már egy percet sem akar.

Bondy rendezésének is ez a jelenet a csúcspontja: Orgon nem és nem hisz a fülének, nem és nem akar előbújni az asztal alól. Johanna Wokalek Elmirája már éppen föladja - mármint a reményt, hogy megússza legalább az aktust magát -, és ezt szépen kitartják a rendező és a színészek, nagyjából az utolsó utáni pillanatig.

A szokásos ötödik felvonás, melyben az író által kiigazított szöveg szerint a bűnös bűnhődik és a család maradhat a villában, mégsem boldog vég. Mert miközben újabb étkezéshez tolják össze az asztalokat, és a személyzet ismét teszi a dolgát, tálal és tölt, Bondy tablójából baljós befejezés alakul: itt porrá tört egy nagypolgári világ, nem jó senkinek; még Dorine is tétován szemlélődik a romokon.

Wiener Festwochen, Akademie Theater, június 18.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.