Színház

Gazdagok és szépek

Luc Bondy Tartuffe-je

  • Csáki Judit
  • 2013.08.25 13:07

Színház

A bécsi Akademie Theater - a Burgtheater kamaraszínháza - az egyik legjobb vidéki színház, mármint innen, Budapestről nézvést. Mert hát nem kell hosszabban utazni oda sem, mint azokba a vidéki színházakba, ahová viszont nem érdemes menni.

A Bécsi Ünnepi Hetek keretében bemutatott Tartuffe az Ünnepi Hetek és a Burgtheater koprodukciójában jött létre, vagyis ősztől ismét látható az Akademie-ben. Luc Bondy rendezte, az új fordításban - melynek nyelve leginkább hétköznapi - és az új színpadi verzióban Dieter Sturm és Andrea Vilter segítette - és voltaképp nagy boldogság leírni, hogy ez a gördülékeny, profi, a színészeket tekintve osztályon fölüli előadás szoros versenyben van itthoni legjobb színházaink sikerült produkcióival. Vagyis hogy ne essen le az állunk, mondván, ilyent nem láttunk még, mert de igen; és ez mit sem von le az előadás értékéből, sőt.

Richard Peduzzi díszlete egy gazdag polgár tágas házának tágas szalon-ebédlője; a fekete-fehér sakktáblapadlón hosszú, több darabból álló asztal, sok szék, oldalt kanapé, a falon agancsok, kitömött madarak és néhány kereszt - ez utóbbi eluralkodása már az új vendég, Tartuffe jelenlétének "gyümölcse".

Orgon házában reggelihez készülnek a családfő nélkül; a szolgaszemélyzet terít, behozza az ételt, narancslét tölt - és feszes csend van, mígnem Orgon anyja, a tolókocsiban ülő elegáns idős hölgy bele nem vág a család erkölcseit szidalmazó és Tartuffe-öt védelmező mondókájába...

Elmira kissé fáradtan hallgatja anyósát; Johanna Wokalek finom, rezignált teremtést játszik, aki feladta már, hogy szembeszálljon a nyilván nap mint nap ismétlődő vádzuhataggal. Reflexszerűen vonulna vissza emeleti szobájába, a magányba - amelyből csak a nagy feladat, Marianne Tartuffe-fel kötendő házasságának megakadályozása tudja felrázni; egyéb ügye szemmel láthatóan sem a férjével, sem mással nincsen már.

A Moliére-nél hagyományosan "sápadt" gyerekek Bondy rendezésében elevenek; ahhoz ugyan sem az Adina Vetter által megformált Marianne, sem a Peter Knaack által játszott Damis nincs hozzászokva, hogy harcoljon vagy kiálljon önmagáért, de ezt a nagypolgári eltunyultságot, önartikulációs lomhaságot színesen hozzák. A harc, a kimondás, a kiállás ezúttal is Dorine, a házi mindenes - itt leginkább Marianne szobalánya - dolga, aki még magát a családfőt is merészeli sikerrel helyretenni olykor. Nemcsak visszabeszél, hanem animál, rendezkedik, biztat és korhol; ahogy leveti magát a kanapéra, pontosan az apa-lánya esküvői párbeszéd kellős közepére, a vitatkozó felek közé, az megmutatja, hogy itt bizony rajta fog bukni minden. Edith Clever az előadás legjobbja; nagy színésznő sodró, telivér alakítása.

Amikor betoppan Orgon, vagyis Gert Voss (tudják, a Ritter, Dene, Vossból: Thomas Bernhard írta a három színész nevével címzett drámát, és Claus Peymann rendezte meg még 1986-ban), izgatott járkálása és a kezéből egy pillanatra sem kiengedett kis ajándékzacskó mutatja, hogy itt bizony szenvedélyes beleszeretésről és az ebből következő totális vakságról van szó. A gazdag nagypolgár, akinek mindene megvan, ami a társadalmi megbecsültséghez és a nagyvonalú, nyugalmas élethez kell, nem Tartuffe-be szeretett bele, hanem abba az önmagába, aki nagy hirtelen föllelte "hivatását", a bigott vallásosságot és annak földi helytartóját Tartuffe személyében. Lett teendője, lett centruma a kényelmes életnek, lett egy "dolog", ami mozgást visz a túlontúl nyugalmas hétköznapokba. Gert Voss Orgonja gyerekes hevülettel veti bele magát a Tartuffe kínálta csőlátásba; a színész pompásan adja ezt a megváltozott tudatállapotot, amely nemcsak neki fog sokba kerülni.

Ezért aztán a Joachim Meyerhoff játszotta Tartuffe-nek nem kell sokat "spiláznia": elég, ha van, az ő tartózkodó, de nem hivalkodó szerénységével, látható, de nem látványos vallásosságával. Csaló, persze, de nemcsak kap, hanem ad is: megadja Orgonnak, ami annak hiányzott. Láthatóan hosszú távra tervez a családi villában: Elmirával elképzelt viszonya is ennek része, a kellemesség-otthonosság fokozása.

Banánhéjon csúszik el - legalábbis Joachim Meyerhoff játéka nem utal a mindent elsöprő szerelmi szenvedélyre, annál inkább a nagy erotikus meglöttyenésre. Amikor a nagyjelenet második fordulójában - Orgon az asztal alatt, ugye - kiszalad körülnézni, hogy nem leskelődik-e valaki, anyaszült pucéron tér vissza, mert várni már egy percet sem akar.

Bondy rendezésének is ez a jelenet a csúcspontja: Orgon nem és nem hisz a fülének, nem és nem akar előbújni az asztal alól. Johanna Wokalek Elmirája már éppen föladja - mármint a reményt, hogy megússza legalább az aktust magát -, és ezt szépen kitartják a rendező és a színészek, nagyjából az utolsó utáni pillanatig.

A szokásos ötödik felvonás, melyben az író által kiigazított szöveg szerint a bűnös bűnhődik és a család maradhat a villában, mégsem boldog vég. Mert miközben újabb étkezéshez tolják össze az asztalokat, és a személyzet ismét teszi a dolgát, tálal és tölt, Bondy tablójából baljós befejezés alakul: itt porrá tört egy nagypolgári világ, nem jó senkinek; még Dorine is tétován szemlélődik a romokon.

Wiener Festwochen, Akademie Theater, június 18.

Neked ajánljuk