Színház

Giccsen innen

A vágy villamosa Miskolcon

  • Csáki Judit
  • 2013.08.18 13:07

Színház

Szívesen beszállnék egy elemző vitába Tennessee Williams A vágy villamosa című darabjáról, és hoszszan tudnék érvelni amellett, hogy mindent összevetve igazi giccsparádé az egész, kezdve a "fehér liget" nevű Blanche DuBois-val, folytatva a "persze hogy lengyel bevándorlóivadék", vadállati ösztönlény Stanleyvel, végezve a "persze hogy melegproblematika a háttérben" Blanche-frusztrációval. És akkor még nem említettem sem az "anya majma" Mitchet, sem az írói élethazugságokat.

Szóval nem véletlen, hogy tavaly Zsótér Sándor alaposan felforgatta a darabot, és messzire dobbantott róla, hogy érvényes előadást csináljon belőle; nagy jutalomjátékot a főszerepet alakító Kováts Adélnak.

És e jutalomjátékért vette elő feltehetően Kiss Csaba, a Miskolci Nemzeti Színház igazgatója is: Györgyi Annát akarta megajándékozni Blanche-sal. Ízlése és a kiválasztott színészek szerencsére megakadályozták, hogy Williams giccsparádéja egy az egyben ráömöljön a színpadra. (Zárójelben ideírom, mert régóta gondolom, de tán még nem írtam le: Kiss Csaba szívósan, kitartóan keresi a drámai főszerepeket Györgyi Annának, a feleségének, aki remek színésznő, sok mindenre remek, és a sokszínűségét éppen azokban az előadásokban láthatni, amelyeket nem Kiss Csaba rendezett. És számos termékeny és zseniális rendező-színésznő házaspárt ismerünk ugyan, ismerjük a helyzet szükségszerű vagy automatikus hátrányait is.)

A miskolci előadás időbeli és térbeli terepe messzi van tőlünk. A hangulat és a látvány az amerikai Délt idézi - és ez az idézőjel voltaképp hasznos, ha Blanche pszichológiai képletét nézzük, mert figurájának felszínén a finom törékenység, a mesterkélt úrinőség olyan vaskos élethazugságot takar, amely mifelénk nem is érdemelne takarást. Hiszen a lecsúszott, alkoholista, a tanítványával kikezdő tanárnő féltve óvott lélektani magyarázata a helyzetére (hogy ugyanis a homoszexuális férje egy rajtakapás után öngyilkos lett szégyenében) itt és most minimum abszurd.

Györgyi Anna az első jelenetében leginkább azt a Blanche-imázst hozza be a színpadra - enyhén dőlt tartás, világos, elegáns ruha, merő idegenség és lenézés a szegényes környékkel szemben, kissé emelt, finomkodó hang -, amelyből nemigen vezet út drámai konfliktushoz. Hiszen egy képzet az egész, egy statikus önkép kivetítése, amely mozgásra, mozdításra képtelen. Szerencsére viszonylag gyorsan odahagyja ezt a képet, és látni engedi az utolsó szalmaszálnak vélt testvéri látogatás remélt hasznába erőszakosan, másokkal mit sem törődve önmagát belevető nő küzdelmét.

Ettől kezdve válik érdekessé, hogy húgával, a családi birtokról annak idején saját jól felfogott érdekében elmenekülő lánnyal szemben mennyire őrzi fensőbbségességét és fölényét; parancsolgat és véleményez, holott sem joga, sem alapja nincsen hozzá. Blanche figurája gyorsan válik nem szerethetővé - és részben ez menti meg az előadást.

Részben pedig a két - illetve három - másik alakítás. Elsőként Kocsis Pál Stanleyje, aki nem a sudribunkóság lovagja, nem is a frusztrált, komplexusos bevándorlószármazék, hanem önazonos, őszinte, és a feleségébe igazán szerelmes kétkezi munkás a hozzáillő amerikai öntudattal. Brutális és közönséges, persze - őt sem kell imádnunk ezért -, de a maga földhözragadt módján nemcsak a szíve, hanem az esze is a helyén. Gyorsan átlát Blanche szitáján, és attól fogva mi is az ő szemüvegén át látjuk a nőt. Léphetne gyorsan - de akkor nem lenne dráma.

Lovas Rozi Stellája ügyes ötvözete a szerető kishúgnak és az öntörvényű felnőtt nőnek, aki minden bonyodalom - társadalmi helyzetváltás, anyagi lecsúszás, a férj indulatainak való kiszolgáltatottság - ellenére harmóniában él döntései következményével. És neki is kijut a saját dráma: a múltjával látszólag végleg leszámolt nő mégsem bírja ki belső törés nélkül, hogy a férje kíméletlenül le is számol ezzel a múlttal, vagyis Blanche-sal...

Aki egy röpke ideig Stanley barátjában, az anyjához erősen kötődő, a falusi tivornyánál csöppet finomabb életre vágyó agglegény Mitchben reméli föllelni az utolsó esélyt egy mégoly szűkös, de a társadalmi normák szerint élhető életre - Görög László Mitch vágyát és reménykedését finoman, érzékletesen játszsza, a nő múltjáról értesülvén a kiakadt és elutasító férfit is igyekszik elhitetni, de ekkor már főleg illusztráció Blanche életének utolsó előtti állomásán.

Nagy szerencse és ismét a rendező jó ízlése, hogy a végső szakaszt, Blanche teljes megbolondulását és elszállítását szűkre és szűkszavúra fogja - ez ugyanis olyan melodramatikus fordulat, amelytől élesben ma már visítófrász jönne ránk. Az előadásnak ebben a részében már a maradókra, Stanleyre, Stellára és Mitchre irányítja a néző figyelmét; jól teszi, ők az érdekesek.

A miskolci előadást beválogatták a POSZT-ra - és ha egyetértenék azzal a szempontrendszerrel, hogy a vidéki színházaknak meg kell mutatkozniuk az országos seregszemlén, akkor ezt is rendben lévőnek találnám, kivált, hogy innen nézvést számos vacakság is elkerült Pécsre. De ha ragaszkodom a "legjobb előadások" listájához, akkor ez a produkció aligha fér bele, miközben egy vidéki színház újat és nívósat akaró új vezetésének elfogadható próbálkozása.

Miskolci Nemzeti Színház, POSZT, június 11.

Neked ajánljuk