Nem tudom, milyen gyerekkora volt Zolinak; mondták-e neki, hogy gazdag, sikeres, egészséges élete lesz, és vajon volt-e módjában tenni is ezért. Kerékgyártó István Rükverc című novellafüzérében visszafelé - a részegen halálra fagyott hajléktalan utolsó állomásától, a proszektúrától kezdve - követi nyomon az ő hajléktalanja, Vidra Zsolt életét; ebben látta meg Máté Gábor, a darab rendezője egy akárkitípusú színmű lehetőségét. És azt, hogy a Katonának dolga van ezzel a témával, a dolga pedig az, hogy a színpadon beszéljen róla, a nyilvánvalóan nem hajléktalan közönségének, nekünk.
Kerékgyáró könyvében nem mindegyik novella jó, vagyis a kötet nem egyenletes; vélhetően azért nem, mert az alapötlet - hogy ugyanis visszafelé megyünk az időben, és a perspektíva egyre tágul, nem pedig szűkül - kikövetelte a maga állomásait, nemcsak a jó történeteket. Radnai Annamária az erősen párbeszédes prózában megtartotta - illetve megszerkesztette - a narratív átkötéseket, és az egészet elhajlította az irónia felé, ügyesen elkerülve ezzel a melodráma csapdáit.
Ez persze már Máté Gábor rendezése is, aki elsősorban ezt a bizonyos emblematikusságot hangsúlyozza a történetben - az egyénítést a főszereplőre bízza-terheli. Mert ennek van értelme: amikor a nagyon egyéni élethelyzetek és sorsfordulatok tipikus - mondhatnám sematikusnak is - gyökereit látjuk meg, azokat a pontokat, ahol még másként is lehetett volna, de mégis ez lett, ami. Ahol és amikor az élethelyzetek és fordulatok már a mieinkre hasonlítanak. Na, akkor összetalálkoztunk. A figurák, amelyek szegélyezik ezt az utat, nem véletlenül viselik pólójukon a szerepet (csak nagy ritkán a nevet): anya, apa, gazdag, nővér, kertész, utas, eladó - velük mind van-volt-lesz dolgunk.
Cziegler Balázs díszlete elsősorban maga a tér: egy jókora "tescós" szatyor, a maga lehasznált, hajléktalanított változatában. Ebben játszódik minden jelenet, díszletként mindössze néhány bútor és a kellékek sorakoznak a sarokban. Kovács Andrea jelmezei-pólói is mutatják az idő visszafelé múlását: egyre tisztábbak lesznek, míg végül a tapsrendben hófehér pólón a színész neve szerepel.
A stilizált formanyelven megszólaló előadásban ki-be járkálnak számos szerepükből a színészek, akik olykor, míg forog visszafelé az idő és a magnószalag, átrendezik a színpadot, máskor saját hangjukon átkötnek a következő jelenetbe - de legtöbbször a Vidra életét szegélyező "tőalakokat" hozzák. Mert persze hogy az anyját látogató, de előtte még a falusi kocsmába beugró Vidra karikatúraszerű kocsmaközönséggel találja magát szemben - és ez pompás lehetőség Szacsvay Lászlónak, Kovács Lehelnek és Mészáros Bélának egy-egy típus sűrített színre fogalmazására. Bodnár Erika az előadás elején ugyancsak tipikus hajléktalan asszonyt hoz be - de például amikor Vidra megbomlott elméjű anyját játssza, aki egy fotelbe belegyógyulva dédelgeti a macskáját, akkor egy másik - nem kevésbé dicstelen - sors végállomását látjuk. Lengyel Ferenc a legsofőrebb sofőr és király a biztonsági őrök népes családjában. Borbély Alexandra fiatal anyájának csapás a gyerek, Pelsőczy Réka Vidra felnőtt lányának szerepében megrendülten mond le az apjáról, Pálmai Anna az "örök" nővér, Dankó István ugyancsak örök untermann. Szacsvay mint öreg pedofil egyszersmind a szeretetéhséget és egy újabb életkudarcot, egy másfajta nyomort is megjelenít. Hibátlan összjátékuk kíséri Vidrát a proszektúrától a fogantatásig.
Hol csúszik el végleg, élete melyik fordulójánál siklik kényszerpályára egy "akárki" élete; hol dől el vajon, hogy ez a Vidra nevű pasas nem ül ott a Kamra nézőterén, hanem őt nézzük mi, akik nem is hinni, hanem tudni szeretnénk, hogy nem véletlen ez a szereposztás. Nos, ennek a tudásnak a vigaszát Máté rendezése nem kínálja nekünk, akárhány olyan epizódon kergeti végig antihősét, amely velünk például nem esett meg.
Mert Bán János, aki Vidra életének második felét játssza, eljut időben visszafelé egy nem nagyon szerencsés, de azért létező egzisztenciáig: feleség, gyerek, munka. Bán eleven apróságokkal - a beszéd, a tartás, a mimika "fölépülésével" - érzékelteti bravúrosan ezt az utat, mígnem harmincéves korához elérve fia, Bán Bálint e. h. veszi át a szerepét, míg ő maga a fiatal Vidra álmodozó-börtöntöltelék apját játssza. Bán Bálint a felnőtt Vidra szerepében még túlságosan gyerek, de többi jelenetében ügyesen játszik.
És nem, nem a szocializmus "szűk levegője" üli meg a játék- és nézőteret, noha a darab jelentős része akkor játszódik. Hanem egyfelől a Vidra tipikus sorsa, másfelől a mi tipikus sorsunk. Amelyek az utcán, az aluljárókban találkoznak, és szépen elmennek egymás mellett.
Kamra, május 22.
