Koporsótúra - Zelei Miklós: Zoltán újratemetve

  • Csáki Judit
  • 2013.09.08 13:08

Színház

Ez a Szelmenc - Kisszelmenc és Nagyszelmenc - magyar falu; nem nagy, de magyar. Ámde egyik fele Szlovákiában, a másik fele Ukrajnában van - Magyarországon nincsen belőle egy darab sem. Korábban Csehszlovákiához és a Szovjetunióhoz tartozott.

Zelei Miklós dokumentumregénye, A kettézárt falu 2000-ben jelent meg; az író-újságíró nemcsak ezzel a könyvvel, hanem riportokkal, helyszíni kutatásokkal és polgárjogi mozgalommal is keményen küzdött a határ megnyitásáért (ez végül 2005-ben következett be, azóta a "kis berlini falnak" nevezett határzár a falu főutcáján nemzetközi határátkelőként működik).

Most Zelei drámát írt a történetből; kínálkozik a fikció, hiszen egy - vagy több - ember vagy család sorsára, nemzedékeken átnyúló saját történelmére tekintünk. Például Zoltán figurájában, akit 1944-ben a lakodalmáról visznek el a Gulagra, és mire hazatér, a másik országban rekedt menyasszonya meghal, és ő agglegényként éli le az életét. Halála után - utolsó kívánságát teljesíteni akarván - a család és a falu lakói elindulnak a koporsóval, hogy a menyasszonya mellé temessék a férfit. Nagy magyar abszurd. Egyszersmind "arche-sztori": történelem a kisemberre vetítve, akárcsak Johann Peter Hebel Nem remélt viszontlátás című novellájában, melyben ugyancsak egy ötvenéves "történelmi szünet" után találkozik a szerelmespár: az egyikük fiatal és rég halott, a másik öreg és élő...

Zsámbékon Vidnyánszky Attila rendezett előadást Zelei darabjából; pontosabban egy etűdsorozatot látunk, amelyet keretbe foglal a meghiúsult esküvő. Az előadás félkész vagy még az sem; mindazonáltal koprodukció a beregszászi színház, a zsámbéki nyári színház és a Nemzeti részvételével, vagyis a bemutatót és az előadásokat annak rendje-módja szerint megtartották.

Amúgy félkész ide vagy oda, azért előadás ez; kell még hozzá jó néhány próba, hogy az egyes jelenetekben ne csak a központi szereplők legyenek megrendezve, hanem a (falu)közösség is, és kell némi rostálás és/vagy alaposabb megírás-átkötés az etűdök közt: a Mesés férfiakból ide asszociált Gagarin-jelenet kilóg, az ópiumkabaré - Szultannuradov major és Lityinant Glubinko bohózati betéte, melyben az utóbbinak koporsóba kell bújnia, hogy némi ópiumot lehessen csempészni mellé - egyrészt önmagába zárt, másrészt a humora óvodás-drabális, a katolikus pap szépen kibomló élettörténete paradox módon mutat rá a többi figura vázlatosságára stb. A bicsaklások, megoldatlanságok áthidalására Vidnyánszky hagyományosnak mondható lírai-realista rendezői formanyelvének alapelemei szolgálnak, egyébként hatásosan: romantikus zene, pörgő-forgó mozgások, mindközönségesen "áthasalás" a problémák, konkrét helyzetek felett - és ez a nyelv biztosítja amúgy azt az alapozást, átfogó atmoszférát, amelyben az előadás, végleges formájában, koherenssé válhat.

Merthogy a történet - az összes abszurd fordulatával együtt - kínálja a koherenciát. Ahogy a faluközösség vándorol a koporsóval, tanácstalanul billeg és csapódik a helyi hatalmasságok félelemre épülő vak engedelmessége és az univerzális tiltások kusza hálójában, az valóban sokat elmond a kisközösség, kisember történelemnek való kiszolgáltatottságáról. És a túlélésről, az alkalmazkodásról is, amúgy generálisan: persze, hogy az élet minden körülmények között megy tovább, akár az a rozzant bicikli, amelyet ide-oda tologatnak.

A közönséget szögesdrót választja el a játszóktól - avagy a játszókat a külvilágtól; az előadás egyik tétje, hogy ez a szögesdrót a maga elvont, zsigeri jelentésében is meg tud-e jelenni, vagyis a tárgyon, díszletelemen kívül a színészek is el tudják-e játszani állandó, immár nem is nyomasztó, hanem természetessé vált jelenlétét. A beregszászi csapat ebben például remekül teljesít; szinte nem is fontos a darab végén a szögesdrót "igazi" átvágása, mert a szereplők szépen eljátsszák a rés nyomán támadt erőteljes bizonytalanságot, értetlenséget, gyanakvást. Rajtuk - a kolhozistán, a munkásnőn és a többieken - látni, hogy a hirtelen visszanyert "félszabadság" sem természetes állapot; ezt is fel kell dolgozni.

Az előadás - amely ősztől (nyilván további próbafolyamat után) bekerül a Nemzeti Színházba - Olekszandr Bilozub díszletében nagyon jó helyet talált a zsámbéki bázison: az úgynevezett "hatlyukú" hangár összes lyukában és előtte játszódik (Vidnyánszkytól legutóbb az emlékezetes Tragédiát láttuk itt). A speciális tér különleges hangzási körülményei, valamint a csomagolópapírral takart és a megfelelő időben fölszakított "lyukak" kedvezően játszanak össze a lírai fogalmazásmóddal - amely olykor-olykor eltakarja a rendezői elnagyolásokat.

Szép a vége - noha előtte egy már-már kommersznek mondható kishatárforgalmi etűdöt látunk, az obligát csempészötletekkel, erősen elnyújtva, de nem fokozva -, amikor elvont, vizionárius keretben talál egymásra a soha egymásra nem talált menyasszony és vőlegény. Tarpai Viktória és Rácz József mint Juli és Zoltán a két falhoz állított, nyitott koporsóban áll, játékosan helyet cserélnek, majd kézen fogva elszaladnak a semmibe, ismét fiatalon, úgy, ahogy sose történt. A falusiak meg csak nézik; ki nem beszélik ezt sem, soha, de mint látjuk, remény, az van, ha nem itt, hát a túlvilágon.

Zsámbéki Színházi Bázis, július 25.

Neked ajánljuk