Csáki Judit

A tér élénk, mondhatni rikító: az előadás díszlete nem idézi, hanem mutatja a televíziós show-műsor külsejét. Puzzle-díszítőelemek a falon, mindenütt feliratok hirdetik a műsorvezető (illékony) dicsőségét: a név nagy mágikus elem itt, sokszor kell ismételgetni, mutatni. Középen öt narancssárga fotel, ide ülnek majd a delikvensek, az áldozatok - mert mindenki áldozat, aki ezekbe a fotelekbe telepszik. De ez még sokára van. Előbb mi is átalakulunk: a tévéműsor közönségévé kell válnunk, akár lennénk ilyenek, akár nem. Ez a kényszer nem általában kellemetlen (bár úgy sem jó, ha belegondolok), hanem in concreto: jön ugyanis az idomár, aki felkészít, hogyan is kell viselkednünk.

Akinek az alábbi történetfüzérről esetleg Ilf és Petrov klasszikusa, a Tizenkét szék jut az eszébe, annak lelövöm a poént: a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház körüli botránysorozatból fájón hiányzik Osztap Bender, a nagystílű szélhámos. Legföljebb egy - vagy több? - ügyetlen, kispályás csaló leledzik valahol, esetleg a körülmények és véletlenek bámulatos összejátszása okozta az egészet.

Meggyel petyegtetett túró a tölteléke annak a rétesnek, amelyet a Vidám Színpadon sütnek - és azonmód nagyjából be is falnak a színpadon. És körülbelül ennyi idő - egy rétessütésnyi - alatt lepereg egy élet; nem is egy, hanem három. Szonya Mamocskina, Vinkel és Groholszkij szerelmi háromszög történetébe ágyazva.

Nekem a Peer Gynt gyöngém: szeretem olvas(gat)ni, nézni meg tanítani is. Mindig mutatkozik még egy rétege, mint annak a bizonyos hagymának, és attól nekem könnybe tud lábadni a szemem. Szóval van bennem eredendőnek nevezhető pozitív elfogultság. Fölteszem, Fazekas István, a nyíregyházi Peer Gynt rendezője is így lehet ezzel; gondolom, színész létére azért akarta éppen ezt megrendezni (és nem, mondjuk, a Furcsa párt vagy az Én és a kisöcsémet), mert régóta birizgálja a darab, éppen úgy, ahogy engem. És most, az előadás láttán úgy gondolom, talán le kéne ülnünk beszélgetni, hogy megtudjam, miben áll ez a birizgálás...

Sok nemtudás szükségeltetik - és persze sok más egyéb is - ahhoz, hogy jól érezze magát a néző a Vígszínházban, az Eszenyi Enikő rendezte Figaro házasságán. Sokat segít például, ha lövése sincs arról, hogy Beaumarchais darabjában "cucc" van; vagyis valami, amiről szól. Kapóra jön továbbá, ha kedveli a színházi "mcdonalds"-kaját: darált hús, puha zsömle, hagyma és kecsöp. Nem árt, ha hullafáradt, és az sem, ha az agyát otthon felejtette: gondolkodni itt nem kell, picit sem.

Színész és szöveg - valahogy ez mutatkozik közös nevezőnek a Radnóti Színház két legutóbbi bemutatóját látva. Más aztán semmi. Tán még a vitriol: hiszen Oscar Wilde Bunbury című darabja vitriolos komédia, Ingmar Bergman Rítusa pedig ugyancsak vitriolos dráma.

A színpadon néhány akvárium a díszlet - szép tárgyak ezek, helyes halacskák úszkálnak bennük (nem mindben!), zöldes fény járja át őket, és jók mindenre: asztalnak, széknek, ágynak. Argan, a képzelt beteg szereti a díszhalakat. Poén is lesz ebből, csak ki kell várni.

A Nemzeti Színházban e pillanatban két igazgató is dolgozik; az új évad és a végleges társulat kihirdetése az új igazgató, Alföldi Róbert dolga. Alapos késésben van; sok minden már tudható, de alig valami biztos. Mégis úgy gondoltuk: ideje az első beszélgetésnek.

Normális esetben komoly oka van annak, ha egy rendező kétszer is nekifut ugyanannak a darabnak (most nem arról beszélek, amikor valaki önnön rendezését lekoppintva végighaknizza az országot, ilyen is van). Ez a komoly ok általában az szokott lenni, hogy hiányérzet marad a rendezőben, hogy elégedetlen önmagával (esetleg a színészeivel). Alföldi Róbert a kecskeméti Don Carlos címszereplőjével, Makranczi Zalánnal bizonyosan elégedett volt, hiszen másodszor, a Bárka Színházban is rábízta a szerepet. De mégis: ez a Carlos más, mint a kecskeméti volt.

"Én semmit sem teszek" - mondja Macbeth a boszorkányok jóslatát hallva, és úgy tűnik, nem is kell tennie semmit, hiszen az állítás igaz (Glamis thánja), és az egyik jóslat (Cawdor thánja) hipp-hopp megvalósul. Az újdonsült címet lehet köszönni az igazságos Duncan királynak...

Ki tudja, milyen következtetések adódnak abból, hogy a történelmi dráma ismét "jól áll" a magyar színpadnak? Spiró György Árpádház című műve a Budapesti Kamarában látszik frissnek, amennyiben lenyűgözően ismerős a helyzetek és alakok ciklikus ismétlődése - Márton László A nagyratörő című darabja, egy trilógia első része pedig Egerben hitelesíti az író monumentális vállalkozását.

A színpad tágas, szedett-vedett, egyterű. Van benne mosdó, mindjárt három is, széksor moziból, szakadt frigó, szamovár, pezsgő, ágy és még sok más - hátul pedig színpad. Tetején, a "címer helyén" döglött sirály lóg. Az első percben a Samrajevet játszó Gados Béla felakaszt a falra egy puskát. Ekkor gondoltam először arra, hogy most kéne hazamenni, itt minden el lett mondvaÉ Pedig akkor még nem tudtam, hogy az én helyemről színes falimaszatnak látszó valami egy Andrej Rubljov-darab - mondjuk, ezért érdemes volt maradni, mert aztán vetítettek is, és az szép volt.