Normális esetben komoly oka van annak, ha egy rendező kétszer is nekifut ugyanannak a darabnak (most nem arról beszélek, amikor valaki önnön rendezését lekoppintva végighaknizza az országot, ilyen is van). Ez a komoly ok általában az szokott lenni, hogy hiányérzet marad a rendezőben, hogy elégedetlen önmagával (esetleg a színészeivel).
Alföldi Róbert a kecskeméti Don Carlos címszereplőjével, Makranczi Zalánnal bizonyosan elégedett volt, hiszen másodszor, a Bárka Színházban is rábízta a szerepet. De mégis: ez a Carlos más, mint a kecskeméti volt.
Alföldi színházának jellegzetes jegyei - a monumentális és/vagy különleges díszlet, a szemet "etető" látvány, a meghökkentő részletek, valamint (tán elsősorban) az egészet összerántó-összeszervező, vezérlő gondolat, vagyis a koncepció - most is megvannak. Tetszetősen működik a tolóajtó (de el fog romlani!), amelyre ráadásul hol árnyjáték, hol "rendes" kép vetül; a kamerát hol a szereplők, hol a láthatatlan személyzet kezeli (előbbiek rosszul, utóbbi jól). Van mit nézni a központi díszletelemen, a fémállványzaton, amely egyszerre rejtélyes és transzparens; átlátunk rajta meg nem. Ráadásul hangsúlyozza a játék vertikális dimenzióját - annyit rohangálnak a lépcsőn, hogy muszáj gondolni a föntre meg a lentre, átvitt értelemben is. A színészek hangját mikroport erősíti föl - így legalább értjük, mit beszélnek, és az értés nagyon fontos, mert a szöveg is az. Schilleré, Vas István fordításában.
Az előadás tónusa sötét - és nemcsak a szokásosan fekete jelmezek miatt, melyek közül egyébként elüt a Velázquez-stílbe öltöztetett kis infánsnő, valamint Carlos félpucér vagy teljes pucér fel-felbukkanása, de hát mondom: Alföldi sajátos kelléktára ebben a produkcióban is megjelenik -, de ezúttal a dráma szoros olvasata mögött szekundál.
Alföldi Róbert nemcsak tálalni tud a színházban, hanem gondolni is - olyan erősen méghozzá, hogy a gondolat (mármint az övé) könynyedén maga alá bírja temetni a darabot. Kivált a klasszikusok - a "nagyágyúk" - ingerlik ilyesmire: látványos varázslással fordul ki a sarkaiból Shakespeare, teszem azt; esetleg Csehov. És aki arra számít, hogy ezúttal Carlos lelépi az apukáját, és Posa márki szellemi és valóságos segédletével ahogy a mennybe, úgy megy a halálba - hát az le van maradva egy fejezettel: ez itt nem A velencei kalmár, itt nem lövik szitává Shylockot egy háromórás nagy trapp végénÉ
Ebben az előadásban ugyanis nincsen mindent fel- vagy kiforgató, fölhabzó teatralitással dúsított sodrás; Alföldi higgadtan menetel a dráma mélye felé. Ez fokozott figyelmet és gondolkodást követel a nézőtől - gyors egymásutánban a második ilyen előadást látom, kíváncsi analízist. Alföldi rendezése éppen a szövegcentrikusság okán ezúttal kevésbé tudja kompenzálni az alakítások egyenetlenségét; ott sikerült, ahol jó a színészi játék.
A kecskeméti előadás középpontjában Carlos állt - az ő belső felnőtté válását rajzolta meg az előadás íve, és egy ígéretes formátum halt meg a végén. Most az apára, Fülöpre vetül éles fény. Az apa-fiú nagyjelenetben Carlos váltva követeli-könyörgi apja szeretetét és a flandriai missziót. Eldönthetetlen, melyikkel próbálja kizsarolni a másikat - miközben egy harmadik motívum a legfontosabb itt: az Erzsébet iránt érzett, nem éppen fiúi szeretet. Carlos annyira felindult és annyira zavaros, hogy nemhogy a fekete sereget, de
még ólomkatonákat sem
lehet rábízni - és Fülöp ezt látja: úgy elhajtja magától, hogy csak úgy porzik. Fülöpnek igaza van. Makranczi Carlosa az erős apa árnyékában vergődő önző fájdalom.
Fülöp rettenetes alak, de ha végignézünk a vérzivataros spanyol 16. századon, akár Schiller szemüvegén át, azt is látnunk kell, hogy nem semmi ember állt a kontinensnyi inkvizíció mögött, hanem nagyon is valaki. Olyasvalaki, aki nagyon vágyott volna egy magafajta trónörökösre, de mit tegyen, ha egyszer egy túlkoros, zavaros fejű, nyafogós kamaszkölyök adatott nekiÉ Carlos nem azért nem méltó fia Fülöpnek, mert Posa márki telibeszélte a fejét zavaros szabadságeszmékkel, hanem azért, mert hiába beszélte teliÉ A fiút csak annyi érinti meg Posa eszméiből, amennyi a szerelméből: majdnem semmi. Ami pillanatnyilag kapóra jön neki szerelmi vagy apafronton, annyi.
Fülöp ezt tudja, érti - és fájlalja. Nincsen neki utódja, igazi. Seress Zoltán, aki Fülöpben az előadás legjobb alakítását nyújtja, ezernyi árnyalatát mutatja meg ennek a fájdalomnak, az apai szolidaritástól az uralkodói keménységig. Seress Fülöpje magányos - amikor nem alattvaló, hanem "ember" kéne neki, Posát találja meg, a nagy és megvehetetlen ellenfelet (kár, hogy Ilyés Róbert ezt a formátumot és Posa eszméit nem hozza), nem a fiát. És nem a pasztell Erzsébet, hanem a kemény Eboli a méltó szeretője, Varga Anikó sűrű-fojtott szenvedélyességével. Seress remeklése fölcsillantja Schiller remekművének ritkábban látható olvasatát, Alföldi meditatív rendezése elgondolkodtat az erős diktátor és a gyönge utód közös csapdájáról - a nép meg issza a levét, szorgalmasan...
Bárka Színház, március 21.
