Ki tudja, milyen következtetések adódnak abból, hogy a történelmi dráma ismét "jól áll" a magyar színpadnak? Spiró György Árpádház című műve a Budapesti Kamarában látszik frissnek, amennyiben lenyűgözően ismerős a helyzetek és alakok ciklikus ismétlődése - Márton László A nagyratörő című darabja, egy trilógia első része pedig Egerben hitelesíti az író monumentális vállalkozását.
E vállalkozás amúgy megvan vagy tizenöt éves: a teljes drámatrilógia színpadra állítása még várat magára. Nehéz is elképzelni, hogy nekiáll egy színház, és három estén át eljátssza (Shakespeare kétrészes IV. Henrikjét egyszer még láttam életemben, a háromrészes VI. Henriket soha); nehéz, de elképzelni azért még sikerül nekemÉ
A dráma a 16. század végén játszódik; vészterhes korszak, kivált Erdélyben, ahol a fiatal Báthory Zsigmond próbál úrrá lenni a politikai turbulencián: egyik oldalról a török, a másikról a német-római császár (és egy harmadikról persze a magyar) tépi-cibálja. Elvárások és követelések, zsarolások és kényszerítések csapnak össze az ország és a fejedelem feje fölött. Nagyjából - és alaposan egyszerűsítve - a két szélső pólus közt kell választani: Rudolf császár vagy a török nagyvezír, Nyugat vagy Kelet.
Szavazás (a nép persze a főrendi urak), árulások, alkudozások húzzák ki az ifjú Báthory Zsigmond (Schruff Milán) lába alól a talajt; ő a haladó Nyugat felé venné az irányt (naná: Itália feliratú pólót visel, mutatván, legszívesebben arra kóborolna uralkodás helyett). Mindazonáltal békéltet is: beleegyezik, hogy unokatestvére, az energikus és Kelet- (vagyis török-)párti Báthory Boldizsár (Bányai Miklós), a fejedelemségre leplezetlenül aspiráló ifjú feleségül vegye a törökhív magyar főúr, Kendi Sándor (Blaskó Balázs) Sára leányát; Kendi másik lánya, Anna egyébként az ugyancsak törökpárti erdélyi kancellár, Kovacsóczy (Sata Árpád) felesége, mert a házasságok akkoriban politikai szimpátiák és érdekek szerint köttettek, fokozott figyelemmel a pr-hozamra.
Az érzékeny, értelmiségi beütésekkel és allűrökkel (úgymint okoskodás, mérlegelés, hosszú távú stratégia versus rövid távú taktika, felelősség, ilyesmik) alaposan megvert Báthory Zsigmond mély lelki és identitásválságba zuhan, amikor kénytelen megtapasztalni - a szavazáson -, hogy népe nem áll mellé a művelt Nyugat felé vezető úton. Egy zavart pillanatában önként adja át a hatalmat ellenlábasának, Boldizsárnak, aki persze csöppet sem habozik azt gyorsan átvenni. De - mert a tanácsadók, szövetségesek, intrikusok és árulók ugyancsak buzgón munkálkodnak - Zsigmond meggondolja magát, és immár egy pofás puccsal visszaveszi a fejedelemséget, erővel kényszeríti népére a jót, amennyiben nagy vendettával megszabadul ellenfeleitől, Boldizsárt is elfogatja és hagyja megölni (pontosabban későn küldi a kegyelmi üzenetet). Aztán a még véres vesztőhelyen maga is megköti a politikai érdekvezérelt házasságot, feleségül veszi a császári család Krisztiernáját. És máris nyakunkon a tizenöt éves háború - de erről már nem ez a dráma mesélÉ
Csizmadia Tibor precízen és higgadtan irányítja figyelmünket a történelem arche-arzenáljára: a helyzetek és figurák ismerősként köszönnek és visszaköszönnek nekünk és egymásnak. Csöppet sem aktualizál - hagyja működni a darabot, amely még így, meghúzva is (amióta világ a világ, minden drámát meghúznak) stabilan áll a lábán. A nyelve egyszerre archaikus és modern szellemességgel teli; megjáratja az agyat, ami kifejezetten jólesik. Amiként az is, hogy Márton drámájában a rendező szépen hagyja érvényesülni a Shakespeare-től származó nagyszabású bonyolítást és a Kleisttől ismerős egzisztencialista szólamot. A rendező semmit sem akart a drámától vagy a drámával - a drámát akarta. Nem sekélyesítette aktuálpolitikai üzenetté - így aztán alaposan belehasít a köztérbe.
Csizmadia Tibor rendezői kéznyomát, a gondos hatásosságot nemcsak a fegyelmezett színészvezetésben, hanem a díszletben, jelmezben, zenében is láthatni-hallhatni. Nagy Fruzsina joggingvariációkra varratott korhű díszeket, Melis László zenéje ide is, oda is húz, az edzőcipő viseletét pedig egyebek mellett Csanádi Judit ismét átfogó és súlyos díszlete is indokolja. A darab ugyanis egy háztetőn játszódik, melyen kis padlásablakok képeznek egy kis vízszintest, egyszersmind kiváló leselkedő-hallgatózó helyeket-zugokat. A díszlet ferdesége, meredeksége meghatározza ugyan a mozgást, de nem nyomja le a darabot: e furcsa idézőjel a drámával és a rendezéssel összehangzó asszociációknak nyit utat.
A színészek szépen hozzák öröknek látszó karaktereiket; Schruff Milán Báthory Zsigmondja pedig - nem kenvén el önnön korlátait sem - megmutatja: előfordul, hogy egy ország alkalmatlansága teszi alkalmatlanná az uralkodót.
A háztető peremén - nagyjából ott, ahol a háznak kellene kezdődnie - tömegsír húzódik. Ide - vagyis a színpad és a nézőtér közti keskeny árokba - hullik bele minden halott, jó sok.
Gárdonyi Géza Színház, Eger, február 23.
