A színpad tágas, szedett-vedett, egyterű. Van benne mosdó, mindjárt három is, széksor moziból, szakadt frigó, szamovár, pezsgő, ágy és még sok más - hátul pedig színpad. Tetején, a "címer helyén" döglött sirály lóg. Az első percben a Samrajevet játszó Gados Béla felakaszt a falra egy puskát. Ekkor gondoltam először arra, hogy most kéne hazamenni, itt minden el lett mondva... Pedig akkor még nem tudtam, hogy az én helyemről színes falimaszatnak látszó valami egy Andrej Rubljov-darab - mondjuk, ezért érdemes volt maradni, mert aztán vetítettek is, és az szép volt.
A Sirály Csehov egyik legjobb darabja. Szerintem nincs olyan rossz előadás, amiből ez ki ne derülne. Ráadásul tálcán kínál legalább három értelmezési sorvezetőt - ha a rendezőnek semmi nem jut eszébe, kiválaszthatja bármelyiket, elviszi a darabot egy megnyugtatóan idegesítő végig.
Szász Jánosnak volt valaha egy igen érdekes Ványa bácsi-rendezése Nyíregyházán; úgy emlékszem, egy restiben vagy talponállóban játszódott az egész, és szép filmes képek voltak benne.
Filmes képek most is vannak. A színészek rendezik át a játék terét, és közben olykor alakzatba rendeződve felénk fordulnak, farkasszemet nézünk, vagy épp erősen sugallnak odaföntről egy életérzést - ezt nem lehetett mindig eldönteni.
A három - és nyilván sokkal több - értelmezési alapötlet egyike a nemzedéki konfliktus: ezt kínálja, ugyebár, Nyina és Trepljov az egyik oldalon, Arkagyina és Trigorin a másikon. Ha a rendezés erre voksol, akkor pusztán azt kell eldönteni, tehetséges-e például Trepljov vagy Nyina - esetleg az idősebbik pár. Bárhogy lehet dönteni - csak végig kell játszani, ami a döntésből következik. De erről, vagyis a tehetségről valamit gondolni kell ahhoz, hogy a nemzedéki vircsaftnak értelme legyen.
Vagy lehet morális és művészi csődtömeg-gondnoknak lenni, és szépen végigvenni az összes zsákutcát, amelybe a szereplők már a darab megkezdése előtt belesétáltak. Színészet, írás - az érvényes önkifejezés kínálta belső konfliktusok és külső kudarcok számosak.
Vagy lehet felvillantani egy valódi életesélyt - aztán hagyni, hogy fuccsba menjen. Erre több szereplő is kínálja magát.
Vagy - rá lehet zengetni az egészet a nézői-lelki húrokra; ez sem helyből elvetendő, a néző rendszerint jó játékostárs, és hajlandó magába nézni.
Vagy... és vagy, és vagy. Tényleg a végtelenségig.
Szász János - az előadás alapján mondom - a világon semmit nem döntött el (legföljebb ezt a Rubljovot rángatta ide). A színészek szanaszét játszanak, ki merre éri. Amint reflektorfény vetül egy kapcsolatra, amint fölüti fejét egy helyzet, máris rácsapódik a következő; semmi nem bomlik ki, nincs vezérfonal, a puzzle darabkái sehogyan sem illeszkednek egymáshoz.
A Trepljovot alakító Balázs Zoltánt majd' szétveti a dühödt energia: kiabál és lázad, emellett megszakad a szíve, annyira sajnálja magát. Nagyjából egyformán lobog benne a Trigorin keltette formátlan gyűlölet (nota bene: erre Alföldi Trigorinja legföljebb értetlenséggel és csodálkozással reagál), az anyjával szembeni vak dac - és Nyinában (Bognár Gyöngyvér játssza) legföljebb önnön zsenialitását imádja, szerelemnek nyomát sem láttam. Hogy aztán ez a fiú tehetséges-e bármiben a követelőzésen kívül, erre sincs válasz. Passzé figura ő ebben a történetben - ezért aztán a halálának sincs igazi súlya.
Az anyja például alig veszi észre - Varju Olga Arkagyinájának számos színe van: a nárcisztikus önzés, az öregedéstől való félelem, a színésznős modorosságok - de szeretetre csak mérsékelten képes. Még a hagyományosan hangsúlyos anya-fia nagyjelenetben sem rendül meg - csak egyszer fogja el páni rettegés: amikor azt hiszi, hogy Trigorin el akarja hagyni. De ekkor sem a férfi iránti szerelem hajtja, hanem a saját státusának megváltozásától való elemi irtózás, hiszen a férfi éppen úgy hozzátartozik az összkomfortjához, mint a megfelelő toalett. Ha tudná, mit kellene Arkagyinában eljátszania, Varju Olga remek Arkagyina lehetne.
És Alföldi Róbertben is benne van Trigorin - benne is marad, mert nem látszik rendezői szándék a figura "vonalvezetésére". A kezdeti téblábolás, zavart helyzetfelmérés után a zsigeri gyávaság vezérli Arkagyina elegáns ölebét - de hát lenne itt egy író is, ugyeÉ
Mása hagyományosan tud főszereplő lenni - Tompos Kátya a figura külsőségeit és manírjait hozza; hogy indokolt a pia, a fekete ruha és a lefojtott hisztéria, azt hozomra, bemondásra kellene elhinnünk. Varga Anikó Polinája alázattal, fegyelmezetten és szünet nélkül szerelmes Dornba - Ilyés Róbert Dornjának legfontosabb jellemzője viszont a szája sarkában billegő fogpiszkáló. Kardos Róbert Medvegyenkóban a bizonytalanságot hangsúlyozta - nos, ez legalább indokoltnak látszott. Szorinról mindössze annyi volt kitalálva, hogy Seress Zoltán játssza.
És még így is: olykor fel-felcsillant valami az előadásban, mutatkozott némi feszültség, akarás, energia. Tán Benedek Mari jelmezeinek szürkéje okozta. Szász János ezúttal üres előadást rendezett.
Bárka Színház, február 13.
