Csáki Judit

Ha megvalósul a kaposvári színigazgatói pályázat gondosan kidolgozott forgatókönyve, akkor itt a vége: immár a színháztörténet lapjaira költözik a kaposvári színház elmúlt negyven esztendeje. Fényes régi lapok ezek: a magyar színházművészet megújulása követhető nyomon rajtuk; azok a fejezetek - az azóta rég letűnt Szolnokkal és egy-egy rövid időszakban más vidéki városokkal együtt -, amelyekből megszületett és felnőtt a mai élvonal. Igazán csekély túlzás: jószerével mindenki, aki részese és szereplője annak a színháznak, amely a világba is elvitte hírünket, ezekből a műhelyekből, és legfőképpen Kaposvárból nőtt ki.

Megint jutalomjátékhoz volt szerencsém - én nem bánom az ilyesmit amúgy, színházban a színész mutat a legjobban. A Warrenné mestersége című darabot én még sose láttam; a Mezey Mária főszerepelte legendás előadásról másoktól hallottam, de elhiszem, hogy legendás volt. Negyven évvel ezelőtt.

A Kalandorok, Paczolay Béla rendező első nagyjátékfilmje Simó Sándor-emlékdíjat nyert a 39. Magyar Filmszemlén. A háromgenerációs road movie-ban még egy pici autós üldözés is van; a helyszín Erdély, a táj csodás. A nagyapát Haumann Péter, az apát Rudolf Péter, a fiút Schruff Milán játssza.

Gothár Péter másfél évtized után tért vissza Kaposvárra. Talált ott még ismerőst, bár bizonyára nem azt keresett - rendezni jött. Kleist Amphitryonjából készített mulatságos, nevetséges, tragikus és rezignált előadást. Four in one.

Megértem, és egyet is értek azzal, hogy Eszenyi Enikő jutalomjátékot kapjon anyaszínházában, a Vígben. Kiváló színésznő, rendkívüli tehetséggel és szintén rendkívüli szakmai rutinnal bír; kivételes jelenség a színpadon. És hiteles személyiség - pokolian tud dolgozni. Elbír a hátán egy egész előadást - sokszereplőset akár. Aki színházba jár, tudja: Eszenyinek a színészet halálosan komoly játék. Eszenyire időről időre ki kell hozni egy darabot.

Ritka tudatos és reflektált szerzővel van dolgunk: a darab írója, Ödön von Horváth nemcsak azt tudta, mit csinál, hanem azt is, hogy miért, sőt, még azt is, hogy mi célból. A Katona József Színház bemutatójához készült, ismét példás műsorfüzetből (szerkesztette és a szövegeket fordította Ungár Júlia) lényeges információkat kapunk a darab kontextusáról és arról is, hogyan illeszkedik ez a dráma a fiatalon meghalt író életművébe.

Nekem speciel mindeddig mérsékelten tűnt föl, hogy ebben a Dürrenmatt-darabban a sztori több volna, mint puszta illusztráció a jókora lólábnyi tanulsághoz: nincs olyan, amit egy közösség (az egyes ember és az emberek összessége) pénzért meg nem tesz. Van az a pénz, ahogy a vicc poénja mondja.

Az Ahogy tesszük állítólag megbukott annak idején: majdnem húsz évvel ezelőtt mutatták be az ezerszemélyes Vígszínházban (ment harmincvalahányszor, látta harmincvalahányezer néző; nem csoda, hogy bárkivel találkozom manapság, mindenki úgy emlékszik: ő is köztük volt). Én súlyosnak tartottam és szerettem - ahogy egy kellemetlen és kényelmetlen társadalmi-lélektani mélyfúrást szeretni lehet.

Lev Dogyin színháza betette a lábát az Örkény Színházba. Lehet, hogy Jurij Kordonszkij, a rendező nem túlságosan boldog ettől a megállapítástól, de hát nem is neki szól, hanem azoknak, akik látták a Gaudeamust, és emlékeznek még rá, vagy akik látták a Dogyin rendezte Platonovot a filmgyárban annak idején. Mert ők tudják, mit mond egy ilyen kijelentés a honi színivilágban: nézzünk rá közelről.

Az évad végén megválik igazgatói székétől. Úgy tervezi, hogy Szombathelyen alapít színházat, és vezeti a helyi főiskolán már létező színházi tanszéket.

Jelentem: van színház-finanszírozási reformkoncepciója a Fővárosi Önkormányzatnak. A negyvenoldalas dokumentumot a Közgyűlés elfogadta - már csak meg kell csinálni. Ez sem lesz könnyű: anynyira átfogó, hogy nem sok konkrétum következik belőle, és a tehetetlenségi nyomaték és a lejáró szerződések hamarosan okafogyottá, sőt lehetetlenné tehetik: a kreatív szabotázs ideje jött el.

Sajnáltam azt a szegény embert, aki vagy két sorral előttem ült a Kamrában és szenvedett, rettenetesen. És eszembe jutott, hogy - hasonlóan a filmek kategorizálásához - bevezetnék valami ilyesmit a színházban is, és akkor erre az előadásra odabiggyeszteném a címkét: "csak haladóknak".