Színész az egész... Két este a Radnótiban (színház)

  • Csáki Judit
  • 2008. április 24.

Zene

Színész és szöveg - valahogy ez mutatkozik közös nevezőnek a Radnóti Színház két legutóbbi bemutatóját látva. Más aztán semmi. Tán még a vitriol: hiszen Oscar Wilde Bunbury című darabja vitriolos komédia, Ingmar Bergman Rítusa pedig ugyancsak vitriolos dráma.

Színész és szöveg - valahogy ez mutatkozik közös nevezőnek a Radnóti Színház két legutóbbi bemutatóját látva. Más aztán semmi. Tán még a vitriol: hiszen Oscar Wilde Bunbury című darabja vitriolos komédia, Ingmar Bergman Rítusa pedig ugyancsak vitriolos dráma.

Wilde profi dramaturgiával bonyolított szellemes darabját Valló Péter rendezte, és miután Nádasdy Ádám sűrű, metsző, felturbózott fordítása igencsak próbára tette a színészeket, nem is volt szüksége semmi egyéb csillagszórós "rendezői koncepcióra". Nem kellett aktualizálnia és modernizálnia a kontextust, hiszen a textus ezt elvégezte: Wilde idejéhez korhű jelmezek és elegáns szalon, illetve buja kert veheti körül a felkapaszkodott - vagy felkapaszkodni vágyó - figurákat, akkor is mai jelenségek és poénok sorjáznak.

Mégpedig tempósan; a közönség kapkodhatja a fejét, ha nem akar lemaradni egyetlen körmönfont, bonyolult poénról sem, márpedig minden poén körmönfont és többrétegű. Nádasdy nemcsak lefordította Wilde humorának fanyarságát, aforizmatikusságát, hanem újrateremtette a nyelvi közegét, beleillesztette a mai társadalmi rétegek közé, a mai kommunikációs és viselkedési trendbe - ezért aztán ez a "bárónő" és előkelő környezete éppen úgy beszél és viselkedik, mint manapság a magát a társadalom többi részéből kiemelni igyekvő műarisztokrácia. Melynek természetesen - és innen is származtatható Wilde frissessége - éppúgy megvan a maga "bunburyje", mint Jack Worthingnek.

A szöveget a legtöbb színésznek sikerült a darab megkívánta laza tónusba illeszteni. Az előadás legjobbja, Csomós Mari Lady Bracknell szerepében például nemcsak a mondatok tűhegyeit, hanem a kanapén való ülés fensőbbségességét, a mimikabeszédet is poénosan hangsúlyozza. Bárónő a javából - amennyiben a bárónőt, kivált színpadon, nem a származás, hanem - mint Wilde-tól is tudjuk - a jól kötött házasság és a stíl imitációja teszi. A lánya szerepében Wéber Kata méltó utódnak látszik - míg a női párját játszó Marjai Virág a vidéki hamv és a kékharisnya-ambíciók kevercse. Mindketten elnyerik méltó párjukat: előbbi a nehézsúlyú "bunburyzőt", akit Csányi Sándor játszik, utóbbi a gátlástalanságát tágra nyílt szemmel ellensúlyozó Algernont, őt pedig Debreczeny Csaba abszolválja könnyedén. És hát a könnyedség, az kulcsszerepet játszik az előadásban...

Viszont teljességgel hiányzik a Rítusból: itt ugyancsak nehéz minden; nehéz a színésznek, a színész formálta figurának, és nehéz nekünk, a közönségnek is. A Radnóti amúgy is piciny terét még kisebbre szabták - az ember zavartan kapja el a tekintetét, hisz egyfolytában úgy érzi, vele néz szembe valamelyik színész.

Lukáts Andor rendezése fölerősíti Bergman darabjának pokoli szikárságát, a legjobb Bergman-mozik alapfigurái most testközelből mutatják pucér lelküket. Kúnos László fordításában a szavak viszszafogott követei a személyiségek rejtett dimenzióinak. A három művész és a velük formálisan szemben álló bíró - variációk a lélek legmélyebb bugyrainak forrongására. Párjelenetek és hármasok: szép sorban kinyílik-kibomlik minden és mindenki. A négyes közepén Thea áll, az érzékeny és labilis színésznő, aki mindenkinek kell, és akit senki nem bír elviselni, még maga sem. Thea kötődéseiben rendre a tehetetlenség, a bizonytalanság a meghatározó: Kováts Adél alakítása mindazonáltal ennek a férfiakkal körbebélelt művészhelyzetnek a gyönyörűségét is képes megmutatni. Szenvedésen, gyöngeségen, síráson szűri át - de akkor is.

A három művész egy produkció betiltása miatt kerül a bíró elé - de a jogi procedúra ürügy csak a megúszhatatlan viviszekcióra. Persze a művészet és hatalom kínálkozó konfrontációi lezajlanak azért, de - tán éppen az előadás végén bemutatott "inkriminált" jelenet erőtlensége miatt is - nem az előtérben; ott ugyanis a négy ember körkörös csatája folyik.

Schneider Zoltán Sebastianjának a pillanat diktál - az ő tragikus fölismerése, hogy más dimenzióban nem is létezik. Él, van, mert másként nem tehet - ennek a fölismerésnek a terhét a színész kissé alábecsüli: a figurán leginkább a bizonytalanságot, a sodródást látjuk. Szervét Tibor Hans szerepében a művésztrió vezetője, Thea férje, Hans támasza (mert ő sem tehet másként) és a saját monumentális életcsapdájának foglya. Szervét rendkívül érzékenyen és az intim térhez illő megrendítő összeszedettséggel teszi elénk ezt a súlyos drámát: szenvtelen hangja a befelé pusztító önfegyelem legnagyobb eredménye. Nagymonológja csúsztatja át a tragikus terepre az előadást: ez az "unom", ez maga a nyilvános öngyilkosság...

Bálint András Bírója jól értesült és kíváncsi; tetszik neki a nő, de itt sem ez a lényeg. Hanem az a bármekkora teret betölteni képes magány, amely a figurájában összesűrűsödik, és szertelen, nagyon is önfegyelmezetlen kitöréseket produkál. Bálint remekül hozza a szüntelen csapongást és a lassú, de biztos haladást is: ez az ember bizony belehal abba, hogy belenézett a három művész tükrébe, és ott meglátta önmagát. Ronda halál.

Radnóti Színház, március 2. és április 9.

Figyelmébe ajánljuk