A tér élénk, mondhatni rikító: az előadás díszlete nem idézi, hanem mutatja a televíziós show-műsor külsejét. Puzzle-díszítőelemek a falon, mindenütt feliratok hirdetik a műsorvezető (illékony) dicsőségét: a név nagy mágikus elem itt, sokszor kell ismételgetni, mutatni. Középen öt narancssárga fotel, ide ülnek majd a delikvensek, az áldozatok - mert mindenki áldozat, aki ezekbe a fotelekbe telepszik.
De ez még sokára van. Előbb mi is átalakulunk: a tévéműsor közönségévé kell válnunk, akár lennénk ilyenek, akár nem. Ez a kényszer nem általában kellemetlen (bár úgy sem jó, ha belegondolok), hanem in concreto: jön ugyanis az idomár, aki felkészít, hogyan is kell viselkednünk.
A Savaria Kamaraszínház Czukor Show című színházi produkciójának legnagyobb baja ez: az idomár ugyanis nem színész, hanem idomár; nem eljátssza, hogy idomít bennünket, hanem valóban megpróbálkozik vele. És nehezen tűri, hogy nehéz dolga van - primitívebb népekhez szokván humora alpári, modora közönséges, helyzetfelmérő képessége nulla. Van neki egy svádája - akit ez lenyűgöz, az lelkesen csinál bohócot magából, akit meg nem nyűgöz le, az a "hagyd magad, előbb szabadulsz" bölcsességét alkalmazza. Hogy végre túljussunk a hosszúra nyúlt előjátékon...
Amellyel egyébként elsősorban a saját dolgát nehezíti meg a Savaria Kamaraszínház kis csapata: szívósan és kitartóan elsikálják a színházi atmoszférát. Elképzelni sem tudom, mi indíthatta Dömötör Tamás rendezőt arra, hogy ezt a nagyon fontos szerepet ne szerepnek tekintse, ezért ne színészre, hanem civilre bízza. (Az általam látott előadáson egyébként ez az idomár illető meglehetős alpári dialógust kezdeményezett az egyik, tapsolni, sikongatni, műlelkesedni vonakodó nézővel - kávémeghívás, zombi-macsó provokáció, egyebek -, aki azonban tökéletesen játszotta a színházi néző szerepét, és visszaverte az akciót; nem véletlen: kiváló színész "civilben"...)
Szóval mire bejön Czukor Balázs a felsztárolt műsorvezető szerepében, már alig hisszük, hogy színházban ülünk. Czukor flegma közönye, kelletlen míszsége a szerep-Czukor sajátja - viszont igen pasztell a harsány civil túltengése után; nem hiszem, hogy lepakolhatná a polcról a kereskedelmi csatornákban látható "igaziakat". Ezért aztán ismét csak jó időbe telik, míg valahogy visszaevickél az előadás színházi terepre, pedig első osztályú, súlyos "anyagot" használ: Füst Milán Boldogtalanok című drámáját.
"Ma rendbe hozom a családomat" - ez lett a darabból, mármint a Füst Milánéból, melynek napi hírből kikerekedett sztorija tényleg kiválóan alkalmas az ilyesfajta "kibeszélő" tévéműsorokba, hiszen még a puszta váz is jobb, mint amit a mai élet írni, a mai tévéshow-áldozatok elmondani bírnak. Más kérdés, hogy a darab súlyos atmoszférájára, nyelvi és figuraábrázolási bravúrjaira ehhez nincsen szükség.
Viszont alkalmasint nem is felesleges: erről tanúskodik a széthúzó alakítások egyike-másika. Hiszen van, aki a tévéshow felé, van, aki a Füst-dráma felé nyúl, amikor játékához fogódzókat keres, és az eredmény azt mutatja, hogy mindkét nemben lehet jónak lenni, legföljebb az embert az egyik kevésbé érdekli, mint a másik.
Mert van abban valami igazán vicces, ahogy az első delikvens, a bátyja után "nyomozó" Erzsébet Péter Kata alakításában vészesen hasonlít egy igazi alanyhoz. Viselkedése, beszéde finom és közvetett iróniával fogalmazott paródia - benne például kevés van Füst Milánból.
Annál több jutott Nórába,
aki Vasvári Emese alakításában könnyedén lehetne akár a Boldogtalanok nyomdászának szomorú-dacos élettársa; extrém halkszavúsága ad néhány külön poént a show-nak, de érdemesebb az asszony rendíthetetlen, mondhatni enigmatikus ragaszkodása mögötti tragikus mélységre figyelni.
És voltaképpen nagy szerencse, hogy a nyomdászt játszó Anger Zsolt is a Füst-darabból fogalmaz; már-már külön drámát játszanak ők ketten: furcsa, borongós és mély összetartozásukból, privát és társadalmi nyomorokkal terhelt életükből megképződik a Boldogtalanok egyik fontos vonulata. Megnézném velük az eredeti darabot szívesen.
De Czukor Balázs unott és érdektelen műsorvezetője (ami a maga nemében korrekt és profi alakítás, csak éppen kevés) műsort csinál bármi áron: Mónika, a fiatal szerető Csonka Szilvia játékában még hozza a drámabeli lány kontúrjait, de már elhajlik a melodráma felé; a Nórába bornírtan szerelmes Imre Béla hentest játszó Szabados Mihály pedig nem áll ellen a tévéshow primitíven jópofizó beszélgetési sémáinak: paródiát csinál a műsorvezető nevének folyamatos ismételgetéséből.
Dömötör Tamás jól érezte meg, hogy az előadás ürügye könnyedén túlnövi azt, amihez ürügyül szolgál, valamint hogy ezek a bárgyú műsorok paródiára, idézetre legföljebb kabaréban elégségesek; vagyis akkora effekt kell a végére, hogy felülüsse mindkettőt. Lásson tragédiát, majdnem nyíltszíni halált a néző - az előadásé és a show-é -, hátha támad belőle társadalmi üzenet és darabféleség. Nem támad; a szerencsésebbek Anger Zsolt és Vasvári Emese játékát teszik el emlékbe.
Savaria Kamaraszínház (Nemzeti Színház), május 11.
